HULLÓ FALEVELEK TÁRSASÁGA

III.


Viola összecsukta a naplót, s amikor felállt az ágyról, érezte, hogy aprót roppan a térde. Kezdett éhes lenni. Ideje lenne ebédet készíteni, valami könnyűt. Hajlamos volt a hízásra, vigyáznia kellett, mit eszik. Néha irigyelte anyát, aki olyan magától értetődő természetességgel vette tudomásul, hogy teste az idő múlásával elveszíti eredeti formáját, mint aki idejében felkészült a biológiai változásokra, leszámolt az ifjúságához tartozó külsőségekkel, nem érheti meglepetés.

Ebben a konyhában mindig finom illatok lengtek, nagyi nagyon értett a főzéshez. Az utolsó, közös karácsonyi vacsorát még ő készítette el, azután azt mondta anyának:

- Kislányom, most már nagyon nehezemre esik a tűzhely mellett álldogálni. Ne haragudj.

Január elején kórházba vitték, még megműtötték, de vissza is varrták – a mája menthetetlen volt, a rákos daganatok szinte felfalták.

- Azért lehet ez – próbálta suttogva magyarázni a kórházi ágyon, beszélni is alig volt már ereje, a tekintetében egyszerre volt jelen a félelem és a reménykedés – mert fiatal koromban tömték belém azokat a hatalmas tablettákat. Az tehette tönkre az én májamat.

Anya emlékezett ezekre a tablettákra, s azt is tudta, hogy nagyi betegsége, a tüdőbaj miatt neki meg sem szabadott volna születnie: a gümőkór népbetegség volt, s rendelet tiltotta a nyilvántartott tüdőbetegeknek nem csak a gyermekvállalást, de egy ideig a házasodást is. Nagyi mégis akarta anyát, s miután megszületett, rendszeresen hordta ellenőrzésekre, de anyán nem mutatkoztak a betegség jelei, s az anyaság – a kilószámra elfogyasztott gyógyszerekkel együtt, vagy azok ellenére –a nagyiban is legyőzte a kórt, habár tüdejének már csak a fele működött.

Viola a konyha hűvös kövén mezítláb álldogálva a felforrósodott margarinra öntötte a mélyhűtőből elővett vegyes zöldséget.

Ha nagy ritkán szóba kerül a gyerek, Barna azt mondja, felfordítaná az életüket egy csecsemő, és azt is meg kell gondolniuk, mi várhat egy gyerekre manapság. Lesz-e például ivóvize egyáltalán, ha felnő. Barna aggódik a még meg sem született gyerek jövőjéért, miközben szőlőt telepít, ami majd túléli őt, s a pincékben százéves borok palackjait babusgatja.

Anya a nagyi halála után meglepődve vette tudomásul: szinte hihetetlen, mennyire megmaradt benne nagyi minden útmutatása. Sokszor azt hitte, oda sem figyel, amikor anyja a kelt tésztákról vagy a mártásokról magyarázott, másféle gondjai voltak, s mégis képes volt mindent ott folytatni, és ugyanúgy csinálni, ahogyan azt a nagyi meghagyta neki.

Viola egyetemi évei alatt kollégiumban lakott, majd szobát bérelt a munkahelyéhez közel, s nem csak fogalma sincs anya főzési fortélyairól, de nem is akar tejben főtt gőztésztát készíteni, meggymártással. Habár most, hogy az emlékére összefut a szájában a nyál, úgy érzi, talán nem ártana, ha értene hozzá. A nagyi temetése utáni napon anya éppen ilyet készített, pontosan emlékszik rá. S közben elmesélte, hogy gyerekkorában a majorban – ahol a nagyi a négy testvérével felnőtt, s ahová a család teljes létszámban mindaddig visszajárt, amíg az egész majorságot el nem adták –mindig elrontották a gyomrukat, annyit felfaltak ebből a családilag csak danfnudliként emlegetett csemegéből.

Hova lett ez a nagy család? Elfogyott. Aki még megvan, távol él, néha küld anyának egy karácsonyi lapot.

Viola hirtelen látni akarta a majort. Emlékezett, hogy a fényképek között, külön borítékban vannak azok az apró, cakkos szélű fotók, amik a nagyi ifjúkorát, anya gyerekkorát őrzik. Amíg ezeket kereste, egy barna, bársonyfényű, képeslap nagyságú felvételről hirtelen a nagyi mosolygott rá fiatal lányként. Szép volt – állapította meg Viola. Anya rá hasonlít. De anyának sosem volt ilyen selyemruhája, mint nagyinak a fényképen. Anya majdnem mindig nadrágban járt, nyáron indiai blúzokban, télen pulóverben, és minden évszakban egyetlen pár lábbelit nyúzott, mert egy szandálja, egy cipője, egy csizmája volt, nem több. Ennyire telt. Nyolcéves lehetett – mesélte egyszer – amikor beleszeretett egy barna, magas szárú, fűzős cipőbe, amiből csak egyetlen pár volt a cipőboltban. Nagyi figyelmeztette, szóljon, ha szorítja, nyomja valahol, anyának azonban annyira kellett ez a cipő, hogy inkább begörbítette a lábujjait, csak passzoljon rá. Másnapra derült ki: csak kínok kínja árán bírná hordani. Nagyi akkor útnak indította a cipővel: addig kellett járnia a környékbeli házakat – amelyekben egyébként hozzájuk hasonlóan pontosan tudták, mekkora jelentőséggel bír egyetlen pár új cipő - amíg egyikben meg nem vették a szerencsétlen sorsú lábbelit. Minden házban megdicsérték, milyen ügyes, életrevaló kislány, ez valamelyest feledtette a cipő elvesztése feletti fájdalmat, bár az új, amit másnap vettek, meg sem közelítette annak a másiknak a szépségét.

Nem tudni, az azóta sem felejtett eseménynek van-e köze hozzá, de anya nem törődik a divattal. Negyedévenként jár fodrászhoz, aki épp csak fazonra igazítja rövidre vágott haját, nincs manikűröse, sem kozmetikusa, s bizonyára nem is érzi ezek hiányát, az ékszerek pedig kifejezetten idegesítik. Amikor Violának mégis megvette érettségi ajándékul az áhított, vékony aranyláncot, derűsen figyelte a lánya örömét, majd megkérdezte:

- Nem rossz érzés a bőrödön ez a hideg érintés?

Viola nem is értette, hogyan lehet ilyet kérdezni, akkor már fülbevalóra vágyott.

 

Harmadik dal

Zsibbadó térdek, névtelen levelek

Nem vagyunk képesek pontosan betartani, hogy kéthetenként találkozzunk, valami mindig közbejön.

Van mire hivatkozni. Rozmaring és Levendula – na meg én – hogy nyugdíjunkat kiegészítsük, munkát is vállalunk. Rozmaring kisegít egy napközis konyhán, Levendula, mint korábban már említettem, eladó egy butikban, én pedig visszajárok a bíróságra, jegyzőkönyveket másolni. Szívesen abbahagynánk a munkát, metszegetnénk inkább a rózsáinkat, sütnénk túróspitét, járnánk fürdőkbe, de nemigen panaszkodunk. Hacsak amiatt nem, hogy mindennek ellenére máról holnapra élünk, s egy-egy álmatlan éjszaka kellős közepén néha azért fohászkodunk, ne legyünk még betegek, hadd dolgozzunk még egy ideig, ne kelljen mindenről lemondanunk.

Rezeda volt olyan életrevaló – és persze a jó nevű kőműves após és az ezermester férj jóvoltából mindig volt miből - hogy tartalékot gyűjtsön életük utolsó szakaszára. Ha nem is sokat, de annyit legalább, hogy legyen mihez nyúlniuk, ha baj van.

Chili pedig életművész.

Sosincs pénze, mégis képes megvenni azt a piros pulóvert, ami a mostani összejövetelünkön is rajta volt, és az első pillanatban tudtuk, hogy ezt aztán nem a kínai piacon vette, de nem is a turkálóban kotorta ki. Rezeda nem is állta meg csípős megjegyzés nélkül. Amíg kicsomagolta a Falevelek találkozójára sütött piskótát – Rezeda imád sütni-főzni - megjegyezte: aki mindenáron fiatal akar maradni, annak semmi sem lehet elég drága.

- Édeseim, az nem csak ezen múlik! - nevetett Chili, és közben épp csak néhány, alig észrevehető ránc futott össze az arcán. A haja is hihetetlenül jól mutatott, pedig maga fésüli a fehérszőke, laza frizuráját.

- Hát min múlik? – kérdezte Levendula őszinte érdeklődéssel.

- Elmesélhetem, mi történt veled tavaly nyáron? - néztem Chilire, ez a történet ugyanis pontosan kifejezi a Chiliben rejlő lényeget, amit megtanulni és utánozni nem lehet, ez tudniillik születésekor be van kódolva minden olyan nőbe, akit a természet erre érdemesnek tartott. Akit meg nem, azt persze másmilyen kódokkal látta el. A Chili-fajták kódja azonban olyan feltűnő és nyilvánvaló, hogy nem szükséges külön fáradságot pazarolni a felfedezésére. Mint egy összetéveszthetetlen illat, egy félreérthetetlen mozdulat: rögtön ráismerni. Chili nagyon tudja, miképpen legyen nő.

Hiába annyi éves, amennyi, nyáron még mindig fürdőruhában járkál a kertjében, mert megteheti. Aminek gömbölyűnek kell lennie rajta, az gömbölyű, a lába formás, kedélye pedig minden megpróbáltatás ellenére – nem nagyon férnek össze a lányával, aki egy másik városban lakik, s csak ritkán látogatja – roppant eleven.

Kertvégi szomszédjától egy drótkerítés választja el, a szomszédnál pedig tavaly egész nyáron kőművesek dolgoztak. A szomszéd fia nősülni készült, emiatt bővítették a házat.

Chilit ez nem zavarta, szokásához híven fürdőruhában jött-ment a kertben, meleg délutánokon kiült a diófa alá a hintaágyra, ringatta magát, és olasz dalokat hallgatott. Legfőképp azt, amit az agyonjátszott lemezről - amelynek az állandó használattól már a borítója is rég tönkrement - ötször-hatszor is képes volt visszajátszani, egymás után.

- A szicíliaiak klánja című filmből való – magyarázta a kőműveseknek, akik a sokszor hallott dalról érdeklődtek - Döbbenetesen gyönyörű, nem? Figyeljék meg, elkezdődik egy egyszerű dallammal, amire aztán ráépül egy másik dallamív. Mintha egy férfi és egy nő beszélne egymáshoz, a legtökéletesebb harmóniában.

Chili teljesen beleélte magát a magyarázatba, fürdőruhájáról végképp megfeledkezve, karjait széttárva, átszellemülten folytatta:

- És egyszer csak, a másik két motívum koronájaként felhangzik a harmadik dallam, a szenvedélyé. Nekem ekkorra már el szokott zsibbadni a lábam térdig. Amikor aztán ez a szenvedély elcsendesül, szép lassan visszatérünk az eredeti, egyszerű, hétköznapi szerelemhez, ahhoz a vékonyka kis dallamhoz, amiről most már tudni lehet, hogy mire képes.

Bár Chili mindig tisztában volt vele, hogy le tudja nyűgözni a hallgatóságát, a tátott szájjal álló kőművesek látványa őt is meglepte.

Másnap reggel levelet talált a postaládában. Valaki, aki a nevét alá sem írta, arra kérte, hagyja nyitva aznap éjszakára a kapuját, ő ugyanis felgyulladt a tegnap történtektől, amelyekből arra következtet, hogy Chilinek nem lenne ellenére egy fiatal férfi. Egy olyan fiatal férfi, aki ugyan kora szerint a fia is lehetne, ám ettől Chili ne rémüljön meg. „Ahogy megismertem, eszében sincs megijedni, inkább nagyon is szívesen kipróbálná, amire talán már nem is emlékszik. Hogy milyen egy húszéves srác.” – fejeződött be a levél, és Chili bizony nagyon is megrémült.

Kétszer is ráfordította éjjelre a kapukulcsot, bevitte az előszobába a kutyát, és hajnalig nem tudott elaludni. Reggel megint levél jött, az előzőnél erőszakosabb, követelőzőbb. Chili akkor hívott fel, hogy most mit csináljon. Isten tudja, egy ilyen felhergelt kölyök mire képes. Tán éjjel még a kapun is átmászik. Az öreg kutyának meg már alig van foga, és olyan fejhangon ugat, hogy a verebek se ijednek meg tőle.

Hogy a rendőrséget beavassuk az ügybe, azonnal elvetettük. Biztos, hogy nem biztosítanának személyi védelmet Chilinek szerelmi zaklatás ellen, amikor minden órára jut a környéken egy betörés. Azt sütöttük ki végül, hogy szégyenkezését legyőzve – elvégre nem láthatta előre, milyen végzetes félreértésnek lesz az áldozata - azonnal értesítse a kőműveseket foglalkoztató szomszédot, és mondja el, mi a helyzet. A szomszéd – annál is inkább, mert tekintélyes egyházfi – még boldog is lesz, hogy egy eltévelyedett bárányt visszavezethet a helyes útra.

Nagyjából így is történt: a szomszéd előbb a szívéhez kapott, kis híján fuldokolt a felháborodástól, majd előállított egy pattanásos segédmunkást, aki tán még tizennyolc sem volt, de férfiasan beismert mindent. Rettenetes ordítozás kezdődött ez után, másnapra pedig a teljes brigádnak nyoma veszett, s Chili azóta is csak remélni meri, miszerint ahhoz azért már végképp nincs köze, hogy nem csak a bővítési munkálatoknak lett vége, hanem az esküvő is elmaradt. Ez utóbbiról a szomszéd mindössze annyit közölt, hogy a fiatal pár valamin összeveszett, és meggondolta magát a nászt illetően.

Nem mondhatnám, hogy ezt a történetet a Falevelek társasága rezzenéstelenül hallgatta volna végig. Levendulának például a könnyei csorogtak a röhögéstől, Rozmaring pedig közölte, hogy ha semmi másért, de emiatt érdemes volt megalakulnia a társaságnak, csak hogy ezt a sztorit megismerhesse.

Ezek után már csak annyi időnk maradt, hogy az alapszabályt megalkossuk, amelynek leglényegesebb pontja az volt, hogy a Társaság soha, semmilyen körülmények között nem foglalkozik sem az országos, sem a helyi politikával. Kizárás terhe mellett tartózkodni vagyunk kötelesek az olyan megjegyzésektől, hogy a Társaságon kívüli életében jár-e valamelyikünk tüntetni, tart-e az előszobaszekrényben nemzeti színű zászlót, hogy egy esedékes tüntetésnél mindig kéznél legyen, meg hogy ki miért utálja vagy szereti a miniszterelnököt, a polgármestert vagy a képviselőket.

Az indokolásban leszögeztük: bár a Hulló Falevelek érdeklődéssel követik az eseményeket, amelyek körülöttük történnek, ám ezek miatt nem hajlandók összeveszni, még ha egymástól különböző nézeteket vallanak is.

Rémesen éreztük magunkat, hogy erre az alapszabályra egyáltalán szükség van, de hallottunk róla, hogy a városi nyugdíjas klubok egyikében – van belőlük vagy négy, az egyikben mazsorett csoport is alakult, hetvenkét éves átlagéletkorral, ami szerintünk azért kissé már röhejes, bár ki tudja, tíz év múlva is ez lesz-e a véleményünk, ha élünk még egyáltalán - a klubvezető és helyettese nézetkülönbség miatt nyilvánosan leköpködték egymást. Pedig lehet, hogy nekik már korábban volt ilyen alapszabályuk.

Ezen aztán megint elkezdtünk röhögni, majd megállapítottuk, hogy iskolás korunkban röhögtünk ennyit utoljára.