Átjáró

Azt figyeltem éppen, hogy a pár nap alatt élénksárgából sötétbarnává érett avar a lábam alatt az úton már nem szárazon zizeg, hanem a rothadás nedves hangján susog, amikor mélázásomba gyors egymásutánban csattanások hasítottak. Fölnéztem: oldalt, a kerítés dróthálójának szemei közt bárd villogott. Egy disznófejet hasogatott éppen.
Pár lépéssel odébb a földre fektetett ajtólapon már ketté volt hasítva a disznó. Az üstházban tűz pattogott, az üstből gőzfelhők szálltak.
Megállhattam volna bámészkodni, de a figyelmemet akkor már egy férfi kötötte le, aki nem sokkal előttem tántorgott az út egyik oldaláról a másikra, akkora lendülettel, hogy egyik nekilódulásával felakadt egy léckerítésre. Ott aztán oldalra hajtotta a fejét, és elszunnyadt, én meg határtalan megkönnyebbüléssel ballagtam tovább. Ha ugyanis a férfit a lendület nem a kerítés felé hajtja, akkor a patakmeder alján kötött volna ki. Ahonnan - még ha meg is ússza sérülés nélkül - igencsak bajos lett volna kiszedni.
Kicsit odébb - ahol a patak magánterületre téved be, ennél fogva ott rácskapuval zárják le más hívatlanok, és a víz által sodort hulladék útját  - egy felakadt vízilabda jelzi már jó ideje, hogy nem árt itt vigyázni.

Nem szoktak nagyobb bajok történni, csendes kis falu ez.De ha mégis, biztosra lehet venni, hogy a segítség időben megérkezik. A részeg se maradt volna sokáig a patakmederben.

 Van a falunak piaca is, a levendulás tér sarkában, ahol olykor szemérmetlen áron kínálják a bóvlit, máskor viszont  praktikus apróságokat lehet megszerezni fillérekért. Egy pakli  franciakártya száz forint, egy tekercs szigszalag ötven, a kertészkesztyű párja ugyancsak. A virágültetésnél hasznos fém kislapát, amit a nyáron hatszázért láttam a városban valahol, itt százötven, a konyhakés pedig, aminek dobozára folyóírással kiírták, hogy solingeni - mi más - százhetvenöt forintot kóstál.
Nekem azonban a piac helyett most éppen a városban van intézni valóm, ami ide ötven kilométer, vagy tán még annyi sincs. Ilyenkor az ember előre tudja -  a szomszéd kisváros vasútállomásának padján bóbiskoló, szatyrokkal körberakott,  hajléktalan pár látványa meg is erősíti benne - hogy az utazással átjáróba lép, ahonnan több másik világ is nyílik. A levendulás tér kis piaca a hétköznapi élet egyéb rekvizitumaival egy időre átkerül a túlpartra.

Van azért átmenet, a váltás nem történik váratlanul. Az elővárosban közlekedő, a leharcolt szerelvényekhez képest korszerű vonatok panoráma-ablakain át bámészkodó közönség az elsuhanó hátsó kerteket bámulja, mígnem valahol Kőbánya- alsónál valaki már nem bírja tovább, és hangosan megjegyzi:
- Öcsém, dögöljek meg, ha ez a rengeteg dzsuva nem tiszta Csernobil.
 Innen kell eljutnom a belvárosba.
 És ha már, akkor a Vörösmarty térre is, ahol a karácsonyi vásár utcáit nem műanyagdobozokból rakták.
Vannak nekem barátaim, ismerőseim az ország távoli pontjain, akik nem tudnak a fővárosba utazni, külön emiatt tán nem is tennék, de azért szívesen hallanának valamit arról, amiről karácsonyig még bőven olvashatnak majd szuperlatívuszokat, látványos képekkel megtámogatva.
 Amit én mesélek, csak tudósítás arról, ami az átjárókon átjárogatókat, az ide tévedő bámészokat  fogadja.

 A délután közepetáján nem nyüzsög, épp csak enyhén hullámzik a sokaság. A térből, a pavilonsorok  közül kiemelkedik a  magyar lélek legfontosabb ünnepi helyszíne, a Lali-Béla feliratú intézmény, az evés-ivás leglátványosabb szentélye. Másutt  még bőven elférünk egymástól, senki nem lép a másik sarkára, de Lalibélánál már sűrű a tömeg.

  A gyerek nem a karácsonyfát akarja látni leghamarabb, hanem lángost venne, a papa a három kondérban is illatosan gőzölgő forralt borok felé veszi az irányt, a nagymama a csülkös bableves árát sokallja. A japán turista a tócsni mibenléte felől érdeklődik, a kürtőskalácsosok parazsa hosszú sorban ácsorgók arcát festi pirosra.

Innen  azonban praktikusabb lesz pavilononként egymondatos beszámolókra szorítkoznom - azt is csak az érdekesebbjéről, különben holnap reggelig itt leszünk.
 Elöljáróban annyit: tavaly tehettem egy-két kört két bécsi karácsonyi vásáron is: a schönbrunni kastély és a városháza előtti téren. Nem csodálkozom, hogy világhírűek. De ha már karácsonyi érzelgősségre és édelgésre vetemedem, mert most ennek van szezonja, le kell szögeznem: a Vörösmarty téri karácsonyi kínálat fantáziában, ötletben, választékosságban magasan a bécsi vásár felett áll. A körítésben ugyan jóval kevesebb a pompa, a csillogás, nincs gigantikus aranylepke és vidám kisvonat, de amivel a kézművesek előrukkoltak, azok legtöbbjét valóban érdemes alaposan megnézegetni.

 Fotózni is lehet, de azt óvatosan. Vannak árusok, akik a fényképezésre vonatkozó engedélykérést nem is értik. Hát mi másért rakodtak volna ki, ha nem azért, hogy vegye-vigye a közönség? Ha csak a hírét tudja vinni, már az is tiszta haszon.
Egy mézeskalácsos azonban a magas cén kezdve kikéri magának, hogy körbekattogtassák az árukészletét, majd dühösen kifejti, hogy nem járul hozzá a képek semmilyen fórumon való közzétételéhez.
Ő tudja. Van mézeskalácsos több is, egyik ügyesebb, mint a másik. Szíveket pedig filcből, porcelánból, fenyőgallyból és fűszernövényekből fonva is láthat, aki az ilyet szereti.       

 Van denevérárus, akinél keselyűk himbálóznak a bejárat körül, bent pedig befőttes üvegekben sorakoznak a különféle varangyok és időjós békák. Nála hosszan elálldogálok, annál is inkább , mert a szomszédja kaméleonjaival nem tudok betelni. Két fát is betakarnak, annyian vannak.

 
A tilinkóst a süvegével, a tilinkójával és a mindenféle zeneszerszámával ugyancsak sokan körbeállják. Nála csak a kovácsműhely körül van nagyobb tömeg, talán amiatt, mert ott mindenki otthonosan érezheti magát. Az is, aki Gretna Greenből, és az is, aki Sherwoodból érkezett.
 Amott kerámia Mikulások illatos füstöt eregetnek az orrukból.

  
Vannak gombák, színes üvegkalapokban.
Az igazihoz megtévesztésig hasonló szerszámok, kabátgombok, csokoládéból. Hogy ebben mi a jó.....?
Kürtök,ékszerek csontból, szaruból.
Kalapok, csíkos táskák, fűzkosarak, filcbábok, kerámiakorsók, libamájsütésre való agyagtálak, boros- és vizeskorsók, illatos gyertyák, szappanseregek, levendulakoszorúk, világító angyalok.....
A zenélő dobozoktól sokan nem képesek elszakadni. Ezek a tenyérben is elférő csöpp fadobozok pittyegve muzsikálnak. A lóval mintázott például a Rákóczi indulót.

Már jócskán besötétedik, amikor azt veszem észre, hogy az égből kék csillagok hullanak alá, puhán, mint a hópehely.



Kiderül, hogy egy asszony meg egy férfi tartják a tenyerükben ezeket a kéken fénylő csillagokat, amik igazából röppentyűk: csak fel kell hajítani őket jó magasra, és hulltukban is világítanak.





Azok után, hogy végignéztem az árcédulákat, majd vettem egy félliteres ásványvizet négyszázötvenért, azt már nem kérdezem meg, a hulló csillagok mennyibe kerülnek. Érzelmes embernek ez már túl sok lenne a valóságból.

Ahogy sötétedik, egyre több láb tapossa a csatornafedeleket. A gyerekek riadtan pislognak deréktájt, ők csak mozgó kabátokat látnak, nadrágszárakat, csizmákat, fűzős cipőket. A kék hullócsillagokat is eltakarja előlük a fejük felett be-bezáródó tömeg.

Átjárót keresek. Ideje visszatérni.