HULLÓ FALEVELEK TÁRSASÁGA

VII..

Tizedik dal

Rezgőnyárfák a szélben

A városi nyugdíjasok klubvezetője addig-addig üzengetett, hívogatott, kapacitált bennünket, amíg ráálltunk, hogy elmegyünk velük a nevezetes energiadombra és környékére, kirándulni. A legenda szerint errefelé állt a hun király palotája, s valamiképpen olyan erők működnek itt, amelyek az emberi szervezet elhasznált energiáját pótolják. A tudomány ezt ugyan mindeddig nem támasztotta alá, de sose lehet tudni.

Kora reggel indultunk. A külön erre az alkalomra bérelt buszban úgy üdvözöltek bennünket, mint fiatalasszonyokat, és nem azért mondom, de a jó nyolcvanas átlagéletkorú kirándulókhoz képest majdhogynem süldőlányoknak érezhettük magunkat. Eleinte. Mert később elég rendesen megváltoztak az erőviszonyok.

Alig gurultunk pár kilométert, amikor Gyula úr elővett az ülése mellé helyezett demizson mögül egy szatyrot, abból pedig egy törülközőbe csomagolt – nehogy összetörjön - félliteres üveget.

- Hadizsákmány! – kiáltotta, s nekiállt szétöntögetni a jó kis házi pálinkát a rutinos utazóknak valahogy épp a keze ügyében lévő papírpoharaiba. Mindjárt ez után almás piték, meggyes piskóták, keménytojások és kolbászos zsömlék varázsolódtak elő különböző táskákból, és egészen addig tartott a falatozás, amíg egy városka sörözőjéhez nem értünk. Ahol meg kellett állni, részint természetes szükségből, részint, mert itt állítólag olyan csapolt sört mérnek, amilyet sehol. S habár az energiadomb lakóhelyünktől másfél órányira, ha van, mire odaértünk, a közönség már olyan összeszokott kórusban dalolgatott, mintha órák óta gyakorolná.

-Karcsikám, pányvázzad ki ezt a pár lóerőt, aztán irány utánunk! – utasította Gyula úr a buszsofőrt, aki „igenis, főhadnagy úr!” felkiáltással szalutált, miközben összecsapta a bokáját. Mi azonban Gyula urat, aki viharsebesen száguldott a méneskarám felé, nem voltunk képesek kellő iramban követni, úgyhogy felsétáltunk a dombra, ahol rönkökből faragott padokra lehetett leülni. Innen néztük, amint ostorcsattogás hangaláfestése mellett előzúdulnak a lovak, bőgatyás csikósuk pedig utánuk nyargal.

Mindeközben egy átszellemült arcú asszony – mint később megtudtuk, ő Mariska, aki a nyugdíjasok rendezvényein is rendszeresen fellép – teli torokból szavalta, hogy „ Méneseknek nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak, a csikósok kurjantása hallik, s pattogása hangos ostoroknak!”

Rezeda felszólított, hogy csípjem meg, nem álmodja-e ezt az egészet. Levendula megkérdezte, hol lehet megnézni az őshonos állatokat, a mangalicákat meg a szürkemarhát, mire Rozmaring magára mutatott, hogy „itt” – és valóban eléggé el volt szürkülve a házi pálinka miatt. Pedig alig ivott belőle, csak hát nincs hozzászokva. Felhívtuk a figyelmét, hogy az energiadomb energiája talán ilyesfajta rosszullétek ellen is használ, ha kellő türelemmel üldögélünk, és várjuk a hatást.

Amint üldögéltünk és vártuk a hatást, hozzánk lépett egy férfi, aki Aladárként mutatkozott be, majd kérés nélkül felolvasta a kezében lévő tájékoztatót, amelyből kiderült, hogy bár tudományosan még valóban nincs igazolva, de nagyon is elképzelhető, hogy e domb alatt nyugszik Attila, a hun. Rozmaring felnyögött.

- Jól vannak, hölgyeim? – érkezett a klubvezető – Csak szépen, nyugodtan, lazuljanak, töltődjenek fel, majd ebéd után megyünk a múzeumba.

Ebédünk könnyű kis rántott húsokból állt, melyek lelógtak a tányér széléről, s úgy kívánták, hogy Gyula úr demizsonjának tartalma kísérje őket a megsemmisülésbe.

- Szerinted nyolcvan évesen mi még életben leszünk egyáltalán? – érdeklődött Rezeda, elképedten bámulva a vidáman falatozó, kedélyesen trécselő közönséget.

Rozmaringnak használt a domb – vagy a pálinkázás óta eltelt idő- kezdte visszanyerni a színét, habár enni még nem tudott.

- Nyeregbe! – kiáltott kicsivel később Gyula úr, mire visszaszálltunk a buszba, hogy eljussunk a múzeumhoz. A középnemesi kúriában berendezett múzeum valóban kincsekkel volt teli, nem is gondoltuk volna. Ámulva jártuk a szobákat.

- Milyen nemes tartású hölgy! – kiáltott versmondó Mariska, tekintetét egy korabeli olajportré felé emelve.

- Nos, igen – köszörült a torkán a tárlatvezető – Ez a hölgy, az itteni nemes urak édesanyja, a tiszttartó lánya volt. Épp ezért az anyós – aki pedig, szegény, nem szerelemből ment férjhez, tudhatta, milyen az – nem engedte, hogy fia rangon aluli házassággal a tiszttartólányt a családba hozza. Csupán akkor adta belegyezését, amikor unokái már a házban szaladoztak.

- Mindegy, akkor is nemes tartása van! – védte meg a hölgyet Mariska, nagyon helyesen. Gyula úrék eközben lecövekeltek a pipatóriumnál, később a fegyvergyűjteménytől nem tudtak elszakadni. Rezeda viszont arra az elhatározásra jutott, hogy készíttet magának egy ugyanilyen varróasztalkát, talán ha nem is éppen rózsafából.

Ezután még meglátogattunk egy méltán híres pincészetet, ahol a kirándulók egybehangzó lelkesedéssel kinyilvánították minden korábbi bajukból való hirtelen felgyógyulásukat, Gyula úr pedig feltöltötte időközben kiürült demizsonját, hogy segítségével a hazafelé úton is ébren tartsa klubtársait, valamint a hangulatot.

És valóban.

A buszban, kórusban előadott dalok úgy zúgtak, mint szélben az erdő. Habár, egyes hangok reszketegségét tekintetbe véve helyesebb rezgőnyárfa erdőről beszélni. Bánk bán nagyáriáját Sybill nagyhercegének belépője követte, és mondhatom, a Rákóczi kesergő zokszó nélkül megfért a Moszkva parti estékkel. Rozmaring ekkorra már olyannyira magához tért, hogy erőteljesen követelte ez utóbbi dal kétszólamú előadását is, miközben Rezeda rákezdett a Lila orgonákra. Chili szinte egyfolytában nevetett, és azt hajtogatta, hogy ilyen nincs, meg hogy ezt nem hiszi el.

- Nos, hogy döntöttek? – érdeklődött a klubvezető, miközben hazaérkezésünk e késői óráján gavallérhoz illően, egyenként lesegített minden egyes hölgyet a busz lépcsőjéről - Csatlakoznak?

Mi azonban csak vihogtunk, úrinőkhöz méltatlan módon, ugyanúgy, mint a Hulló Falevelek Társaságának megalakulásakor a temető 4-es parcellájában. És ekkor rájöttünk, elérkezett az idő, a soha vissza nem térő alkalom, hogy a busz oldalának dőlve – mert egy ilyen nap után némi támaszra azért már szükségünk volt – egymásba karolva, teli torokból, együtt elénekeljük Levendula sanzonját, a Falevél - keringőt:

„Az utolsót, ha kérhetem, járd el velem, te szél…”

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy frenetikus sikert arattunk. Habár a buszmegálló szomszédságában lévő ház ablakát erőteljes mozdulattal kitárta valaki, és kiordított, hogy kuss legyen. De kit érdekelt.

Ui.

Chili azért tizenegy felé még felhívott, és fáradtságtól rekedt hangjában nevetéssel azt kérdezte.

- Na, mi van? Érzed, hogy nem hiába élsz?

Jópofa nő lehet ez a Chili – gondolta Viola.

Tulajdonképpen nagyon jó, hogy ezek így egymásra találtak. És hogy ennyit nevetnek. Mindennek ellenére.

Az egészben ez a legkülönösebb: tudják, hogy életük utolsó szakaszát élik, szenvednek a műfogsoruk, a ritkuló hajuk, különböző nyavalyáik miatt, minden áldott nap látják a tükörben, mint hullanak szét, mint esik darabokra a múltjuk is, amit fáradságos munkával, lépésről lépésre raktak össze, mint egy egyedi tervezésű mozaikot - mégis képesek vihorászni. Az a szegény Krizantém is, milyen boldogan csatlakozott hozzájuk, milyen jókat mesélt, aztán, mintha ott se lett volna, csak úgy egyik napról a másikra meghalt.

Jó, ez egy fiatallal is megeshet, de az nem ennyire evidens. Mondhatni szélsőség. A társaság tagjaira azonban szükségszerűen rövid időn belül ez vár.

És közben énekelnek.

Nagyi nem énekelt. Nagyi várta a találkozást nagyapával, akit, ha nem is szerelemmel, de végül mégis annyira megszeretett, hogy hozzá készült a túlvilágra, nem hajdani nagy szerelméhez, a szakácshoz.

Azt mondta, nem fél, mégis rémület ült a tekintetében, és a kórházból haza akart menni, még ha csak meghalni is, de haza.

Anya még csak célzást sem tett rá, mit szeretne, ha úgy alakul. Bizonyára ő is a virágait látná legszívesebben, ha már az utolsó pillantásról van szó. Rá és az öccsére való tekintettel azonban ezt nem hozza szóba, ebben Viola biztos volt. Anya tudja, milyen nehézségeket támasztana a gyerekei életében azzal, ha rájuk szorulna.

Egyáltalán: anyát nem lehetett magatehetetlenként elképzelni. Anya húszliteres olajos kannákat cipelt haza a biciklije kormányára akasztva, amikor még olajkályhákkal fűtöttek otthon. Amikorra az olajról kiderült, hogy túlságosan drága, anya fát vágott, s talicskával hordta be a fészerbe az utcáról a szenet. Anya évi rendes szabadsága azzal telt, hogy kihordta a bútorokat, kimeszelte a szobákat, feltakarított, majd visszacipelt a helyére mindent. Amit a szobafestő bérén megtakarított, abból lett az öccsének versenybringája, bőrdzsekije, Violának saját íróasztala, korrepetitora matekból, egyszer pedig egy gyönggyel díszített, kékkel zománcozott ezüst karkötője, amire annyira vágyott, hogy még sírni is képes volt miatta.

Élet az ilyen egyáltalán? Viola nem akarta végiggondolni.

Még egy fejezet hátra van a krónikából – mondta ki fennhangon végül, abban a pillanatban felismerve megállapításának mindkét értelmét.

Tizenegyedik dal

Fent maradni a fán

Amikor bejelentettem, hogy a jövő héten műtétre kell befeküdnöm egy kórház sebészetére, a Társaság úgy nézett ám, mintha azt mondtam volna: kivégzésre készülök, melynek során majd irgalmasan elvágják a torkom.

Chili tért magához leghamarabb, rögtön meg is jegyezte:

- Bocsáss meg, de muszáj volt neked az egészségügynek épp a mostani helyzetében megbetegedned?

Na, ja. Mi eddig ahhoz voltunk szokva – bár szerencsére a műtétek eddig kimaradtak az életünkből - hogy súlyos betegség esetén vagy a körzeti orvos jön, aki haladéktalanul kórházba utal, vagy egyenesen a mentő érkezik, amely ugyancsak kórházba szállít, ahol is nyomban megtörténik az elkerülhetetlen: az ember vagy jobblétre szenderül, vagy meggyógyítják. Most más, mondhatni meglehetősen zűrzavaros a helyzet.

Annyira más, hogy amint háziorvosomhoz a szakvizsgálatokon beszerzett leletekkel visszatértem, kénytelen volt azt tanácsolni: derítsem ki, melyik kórház mely specialistájához tartozom, mert neki fogalma sincs, kérjek időpontot, s ha sikerült, majd ad egy beutalót.

Beszámolómat – melyet ezen az összejövetelen miheztartás végett adtam elő – a Társaság tagjai érdeklődéssel hallgatták, hiszen sose tudni, melyikük, mikor találja az enyémhez hasonló cipőben magát.

Egy tikkasztóan forró vasárnap estén egyszer csak úgy éreztem, valaki fojtogat. Ezt előbb a példátlan hőséggel próbáltam magyarázni, majd a kimerültségemmel, mert jó ideje érzem, hogy rám férne már egy pihenő időszak. Miután a fojtogatás nem szűnt, viszont néhány mély lélegzetvétellel meggyőződtem róla, hogy még kapok levegőt, egy pohár víz elfogyasztásával pedig arról, hogy egyelőre nyelni is tudok, felhívtam az orvosi ügyeletet, hogy megkérdezzem, rémületes tüneteimmel átvészelhetem-e megfulladás nélkül az éjszakát.

- Be tud jönni? – kérdezte az épp távollévő orvos asszisztense, miközben hatalmasat dördült az ég, s irgalmatlanul rákezdett az eső.

Egyedül voltam otthon, csak magamra hagyatkozhattam, így azután könnyelműen igent rebegtem elhaló hangon, majd hívtam egy taxit. A mentőt meg se próbáltam, hiszen tudtam járni.

Az ügyeleten kiderült, hogy mivel valóban tudok lélegezni és nyelni, esetem nem kíván haladéktalan beavatkozást, majd másnap keressem fel a háziorvost.

A taxis – aki a zuhogó esőben megvárt és hazafuvarozott – számlájának összegét hallva úgy éreztem, mégiscsak súlyos problémáim vannak, mert se köpni, se nyelni nem tudok immár, de köhögve-fuldokolva túléltem az éjszakát, s másnap mentem a háziorvoshoz.

A huszonhetes sorszámot húztam, minekutána várakozás közben módomban állt több ismerős műtétjének és hányatott életének történetét végighallgatni. Margarétáé – ez nem felvett név, neki a mi Társaságunkhoz nincs köze, őt valóban így hívják – volt mind között a legtanulságosabb. Mondandójába sűrűn beleköhögtem, de erre előre figyelmeztettem, úgyhogy nem zavartatta magát.

Margaréta, ez a kissé túlságosan telt idomú, de közel hatvanévesen is hamvas bőrű, nagy, kék babaszemekkel a világba bámuló kor- és sorstársam súlyos szívpanaszokkal él. Nemrégiben műtéten is átesett emiatt, ez alkalommal, mint mondta, a gyógyszereit jött felíratni.

Szeretne minél hamarabb felgyógyulni – magyarázta – mert elszipkázzák előle a régi, jó helyeit. Az ügyvédéket, akik nagyon jól fizetnek, és a fiatal orvosnőt, aki hetenként tízezer forintot ad csak azért, hogy huzamosabb távollétei ideje alatt kiürítse a postaládáját, mindenképpen szeretné megtartani.

- Te takarítani jársz, Margaréta? – kérdeztem éles elméjűen, mert nem volt ez annyira kézenfekvő. Hortenzia ugyanis az elmúlt rendszer helyi potentátjainak feleségei közt a legünnepeltebbnek számított bája, közvetlensége, s nem utolsósorban rendkívüli háziasszonyi és vendéglátói erényei miatt.

Mint kiderült, Margarétát a rendszerváltás újrakezdési lázában elhagyta férje, aki úgy gondolta, korábbi elveit és pozícióját jövedelmezőbbre cserélve annak is eljött az ideje, hogy asszonyt váltson. Margaréta tehát gyerekeivel együtt hazaköltözött a szülői házba, ahonnan azután naponta eljárt hirtelen tehetőssé lett családokhoz takarítani, valamiből ugyanis meg kellett élniük.

Mindeközben a férj, mintha a régi élete sose lett volna, vadonatúj nejével vállalkozásba fogott, anyagilag és ismertségben egyre feljebb hágott, Margarétát az utcán már meg sem ismerte, gyerekeivel nem tartotta a kapcsolatot.

Margaréta takarítgatott az úri házaknál szorgalmasan, ápolta, majd eltemette idős szüleit, s egyre sűrűbben élt át anginás rohamokat, de tudta, hogy még nem halhat meg, mert szükségük van rá a gyerekeinek, hát kitartott.

Aztán egyszer csak jött a hír, hogy csődbe ment a férj vállalkozása, s maga alá temette mindenestül. A hölgy lelépett, a férfi albérletbe kényszerült. Amikor az első infarktusa beütött, s minden korábbi bűnét megbocsátó gyerekei – Margaréta ilyenné nevelte őket - felsorakoztak a kórházi ágya mellett, annyi ereje sem volt, hogy letörölgesse a könnyeit.

Most ott tartanak - mesélte Margaréta – hogy a második infarktus után nem az albérletbe tér majd haza, hanem hozzá. Ezt szorgalmazzák a gyerekek is.

- Két szívbeteg, majd csak elleszünk valahogy – mosolygott rám Margaréta bölcs derűvel, s be kellett látnom, hogy esetében alighanem ez a helyes megoldás.

Ami a magam esetét illeti, némi nyomozás, telefonálgatás, számos, több órás utazás, időpontok egyeztetése és halomnyi, az állapotomat taglaló lelet birtokában sikerült eljutnom a sebészig, aki szerencsés esetben megszabadít majd a fojtogatótól, saját, öntörvényű növekedésnek indult pajzsmirigyem egy részétől, mely úgy döntött, ellenkező esetben elroppantja nyelő-és légcsövemet.

- Ez rutinműtét, ebbe nem szoktak belehalni – vigasztalt Chili, miközben lejjebb húzta karján a pulóver ujját, hogy eltakarja a libabőrt, ami a légcsőroppantás eshetőségének hallatán támadt rajta hirtelen.

Rezeda és Levendula felváltva meséltek ismerőseikről, akik az enyémhez hasonló egészségügyi problémával küzdöttek, ám közülük csak egy akadt, akinek lebénult a hangszalagja, az is csak négy hétre, átmenetileg. Egészen addig kerülgettük egymás tekintetét, amíg Rozmaring lényeglátó őszinteséggel meg nem jegyezte:

- Most mondjátok meg, miért féltjük ennyire a tyúkszaros életünket, amikor túl sok jóra már úgysem számíthatunk?

Chilinek erről az a jelenet jutott eszébe, amikor a Hegedűs a háztetőn című filmben az anatovkai zsidó családok megtudják, hogy el kell hagyniuk otthonukat.

- Porig vannak sújtva – magyarázta – pedig tudják, hogy az a szegénységtől gyötört, poros, nyomorult falu nem volt éppen az Éden. Szerintem így vagyunk mi az élettel. Ez se egy Éden, nem igaz? Mégis szemétség, hogy csak úgy kiakolbólítanak, amikor már egészen otthonosan berendezkedtünk benne.

Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, dúdolni kezdtük a fájdalmasan szomorú dalt, amit mindannyian ismertünk: „A-na-tovka, A– na-tovka…”

Alkalmi kórusunk siratója olyan hatásosan hangzott, hogy Chili a fejéhez kapott és felnyerített:

- Ennél jobban már nem hülyülhetünk meg!

Azért még számba vettük, hogy ha egyik napról a másikra bekövetkeznék az életből való kiakolbólításunk, mégis mi az, aminek elveszítését érdemes sajnálnunk. A lista azonban – pedig a tárgyi javakat eleve kihagytuk - olyan siralmasan alakult, hogy inkább abbahagytuk.

Rozmaring kezdett arról beszélni, mi az, amit viszont még megkövetelhetnénk az élettől, mert leghőbb kívánságaink közé tartozik. Hogy legalább eggyel több szép emlékünk legyen. Hiszen mindannyian tudjuk már: a mögöttünk maradt időben valahogy sokkal több a felejteni való, mint amire emlékezni érdemes.

Legnagyobb megdöbbenésünkre kiderült, hogy ő utazni szeretne, mégpedig a Transz-Szibériai Expresszel, át Oroszországon, el, egészen Pekingig.

- Napokig zakatolni a tajgán, megállni a havas kis állomásokon, ahol öregasszonyok halat árulnak újságpapírból, vodkát inni a büfékocsiban, látni a Bajkált… - sorolta Rozmaring olyan elrévült tekintettel, hogy egészen a hatása alá kerültünk.

Rezeda azt kívánta volna, hogy ő lehetőleg soha ne kerüljön sebész szikéje alá, mert iszonyúan fél az altatástól, de lehurrogtuk: utolsó, nagy kívánságot nem lehet ilyen pitiáner módon elpazarolni. Hiába, semmi emelkedettebb óhaj nem jutott eszébe.

Levendula arra gondolt, milyen rendkívüli élmény lenne, ha egy nyári estén, amint a lugas hűvösében ül, megjelenne előtte egy földön kívüli lény, zöldesen fluoreszkálva. És tudnának egymással beszélgetni. Elvégre már olyan sok helyen megjelentek, miért épp az ő kertjében ne fordulna elő ilyesmi. Talán az elmúlás sem lenne olyan félelmetes, ha tudna valamit az ember arról, ami az általa eddig ismert világon túl van – érvelt, s mi egyetértettünk, noha Rezeda megjegyezte, hogy Levendula meglehetősen mohó, elvégre neki már van egy barnaruhás kísértete.

Chili hajnalban, mezítláb szeretne sétálni egy félreeső, kihalt párizsi utcán, amit épp az imént permetezett végig egy locsoló kocsi, érezni akarja az illatot, ami egy nyitni készülő pékségből árad kifelé, végül egy kávézóban kikötni, ahol a sarokasztalnál, kezében egy csokor margarétával már várja valaki.

- Én most csak azt szeretném – mondtam - ha egy ideig még fent maradhatnék a fán.

- Kellett neked az evolúció kezdetén lejönni, ha most meg visszakívánkozol? – nevetett Chili, szándékosan félreértve a Falevelekre tett célzásomat, majd gyöngéden mindjárt hozzátette: - Na, jól van, maradhatsz még egy darabig. Csak aztán meg ne bánd.

Viola szorongott, bár nagyon igyekezett uralkodni magán.

A kórház liftje átmenetileg nem működött, a járó betegek egymást támogatva bóklásztak a lépcsőn, egy ápolónő halkan szitkozódva cipelt felfelé egy halom ágyneműt.

Negyedik emelet.

A sebészet. Ahol az ember minden pillanatban azt várja, mikor tolnak éppen vele szemben egy véres csomagot. Viola esetében ez be is következett: a műtőssegéd kis híján nekiszaladt egy kerekeken gördülő ággyal, amelyen lepedővel letakart test feküdt.

A lépcsőfordulóban bordó pizsamás, valószínűtlenül görnyedt férfi mesélte egy szemüveges, rózsaszín köpenyes nőnek, hogy két hónap alatt húsz kilót fogyott.

Egy ablakmélyedésben valaki hörögve köhögött, újságlappal takargatva eközben a műanyag poharat, amibe a cigarettája hamuját szórta, rémülten körbeforgatva a fejét, mint a macska feltűnését leső kismadár.

Műtők. Ambulancia. Kórtermek. Ez az.

Viola érezte, amint a karján kemény göbökbe rendeződik a libabőr.

A nővérpulttal szemközt volt a betegek társalgója, ahonnan épp az imént tolták ki az edényszállító polcokat – a helyiség nyilván a már fent járó betegek étkezőhelyiségéül is szolgál. A szemközti falon tapéta helyett hatalmas, őszi erdőt ábrázoló poszter: a rozsdabarna, sárga, vörös lombú fákról levelek hulltak alá. A kép már erősen fakult. A kórháznak nyilván nincs elég pénze festésre, az őszi erdő minden bizonnyal a ’70-es évekből maradhatott itt – bámulta Viola a helyhez nem illő, kissé lehangoló tájat.

Az őszi erdő alatt, középen, narancssárga műanyag széken ült anya. Körülötte a Hulló Falevelek Társasága. Amint Viola a róluk készült fotót felidézve megállapította: hiánytalanul. A feltűnően színes ruhába öltözött hölgy – csakis Chili lehet – épp mesélt valamit, a többiek nevettek.

Anya nyakán kötés.

Viola átölelte, igyekezve a szemhéja mögött tartani a kitörni készülő könnyeket, csak azután üdvözölte a társaságot. Minden újabb ölelés után hozzátette magában: Rezeda. Rozmaring. Levendula.

Anya jól volt, a körülményekhez képest nagyon jól, s bár a szövettani vizsgálat eredményét még nem ismerte, megnyugtató határozottsággal mondogatta: nincs semmi baj, ne félj, nem lesz semmi baj. Tudnám, ha lenne.

Mindannyian megkönnyebbülten nevettek.

Viola pedig hol a poszter kifakult színeit nézte, hol az alatta, ugyancsak az ősz színeiben álldogáló kis csoportot, és nagyokat lélegzett.

Na…- vigasztalta anya – Hiszen még nem haltam meg!

-Eddig még minden körülmények közt sikerült megmaradnunk - jegyezte meg Chili.

- És amikor netán orra buktunk, mindig felálltunk - tette hozzá Levendula.

-....bár nem mindig sértetlenül. - mormolta Rezeda, alig hallhatóan.

Viszont azt is mindig kiheverjük - válaszolt Rozmaring, aki mégis meghallotta.

Igen, ti mindig, mindig felül tudtok kerekedni - összegezte magában Viola a naplóból megismert történeteket, és a most elébe táruló képet. Kis híján hangosan megkérdezte: hogy csináljátok? Hogy vagytok erre képesek? De inkább megpróbált mosolyogni, noha közben tudta: színlelt derűjén átsüt a rémület és a felismerés. Hogy mindaz, ami ezekben a napokban megtörtént és most történik vele, ez az ő életében az első igazi meghalás.

És ahogy  ez a gondolat átfutott rajta, mindjárt el is sírta magát.

Vége