A latintanár

Az álmok engem sosem kerültek el.
A jó alvók közé tartozom amúgy is, ehhez tették hozzá megszületésemkor - vagy még előtte, nem tudhatom - ajándékul a folyamatos álomlátás képességét. Mással nemigen vagyok kistafírozva, így hát ennek örülgetek azóta is. Folytatásos regényeket is képes vagyok összeálmodni, ha épp úgy adódik.
Volt azonban az életemben fél év, amikor egészen elképesztő módon, mondhatni üzemszerűen álmodtam. Mintha éjszaka intenzívebben éltem volna, mint nappal, egymás után történtek velem teljesen életszerű események, melyeknek volt elejük, végük, értelmes, követhető cselekményük. Reggel is emlékeztem minden mozzanatukra. azonnal meg lehetett volna írni mindegyiket. Gyakran meg is tettem, sorra írtam ebben az időszakban a tárcákat - valamennyi az álmaimból származott.
Amikor azonban mindinkább kezdtem úgy érezni, hogy álomban élni jobb, mint a valóságban, ezért folyton aludtam volna, kiderült: az üzemszerű álomlátás nem kegyelmi állapot, hanem nagyon is prózai oka van. A normális értéknél jóval magasabb vércukorszint.
Leírhatatlan csalódottságot éreztem. Hiszen ha ennyire a kémiától függ bennünk minden - a szerelemtől az örömig, a boldogságra való hajlamtól az alkotás képességéig - akkor mi csak egy mechanizmus vagyunk? Báb? Beprogramozott robot? Szabad akarattal ugyan, de szabad akaratunkat is a kémiától függő tulajdonságaink lökik a legkülönbözőbb elhatározások irányába?
Ebbe aztán puszta önvédelemből nem merültem bele mélyebben, továbbra is szabad individuumnak tekintettem magam, és álmodtam tovább, noha már kevésbé intenzíven, de változatlanul nagy élvezettel.
Amikor azonban nagy vásárlási lázak idejét kezdjük élni - mint most, az adventi és a karácsonyi vásárokra való készülődés idején - a latintanárról való álmom mindig eszembe jut.
 Megírtam akkor, meg is jelent, a Régió című lapban, amit ugyan a környéken hatvanezer példányban terjesztenek, így hát sokan elolvashatták, de ők talán már el is felejtették. Az ilyesmit mindig elfelejti az ember. Aki pedig nem olvashatta, talán most megteszi, és azt gondolja: adjátok vissza nekünk a latintanárokat!

A latintanár 

Ügyes-bajos dolgait intézni utazott a fővárosba M., régi ismerősöm. Miután végzett, a vonat indulásáig maradt még ideje, úgy gondolta, addig sétálgat, nézelődik. Mindjárt a második sarkon, egy palotaszerű épület kapuján felfedezett egy plakátot, amely beljebb invitálta, a Mindenből a legjobbat című kiállításra.

Kíváncsi volt, bement, s azonnal látta, hogy itt érdemes lesz eltöltenie nem csak az erre szánt félórát, hanem többet is. A berendezők a kiállítás hatalmas auláját fakkokkal tagolták, s mindegyik elkülönített rész varázslatos hangulatot árasztott. Amelyikben a teafüveket és a teázás szertartásához szükséges kellékeket kínálták – még a tea felveréséhez illő kis ecseteket is – ott indiai kelmékkel függönyözték el falakat. A kávés pavilon felől olyan illat áradt, mintha csak az imént indítottak volna be egy ódon pörkölő masinát.

Volt ezen a kiállításon minden: hagymamintás porcelán és kukoricasárga agyagedények, kézi szövésű szőnyegek, vert csipkék, saruk, szandálok, csizmák, ruhák, ékszerek, könyvek, bútorok. Mind gyönyörűek. S minden egyes tárgy szinte sugározta magából készítőjének gondosságát, aprólékosságát, az alkotással való bíbelődés örömét – mesélte M., aki eufóriában járt egyik pavilontól a másikig, amíg egyszer csak meg nem szólalt a hangszóró, amiből addig valami éteri muzsika áradt.

– Kedves látogatóink – szólt valahonnan fentről egy kellemes bariton – köszönjük, hogy érdeklődésünkkel megtiszteltek minket. Fél óra múlva zárunk. A szervezők úgy döntöttek, hogy ez alkalommal a kiállítást maguk a látogatók bonthatják le, s mindent, amit eközben kézbe fognak, haza is vihetik. Fél óra áll a rendelkezésükre ehhez. Kellemes gyűjtést kívánunk! 

Egy lélegzetvételnyire mintha kizökkent volna az idő, aztán az eddig szinte nesztelenül közlekedő közönség felmorajlott és kitágult orrlyukakkal megrohamozta a pavilonokat.
Egy öregembert kiemeltek a tolószékéből, hogy a fal melletti padra ültethessék, s miután az ölébe pakoltak halomnyi gyapjútakarót, szőttest és néhány díszpárnát, a tolókocsiba kezdték belerámolni a könyveket, kaspókat, edényeket a családtagok.

M. ijedten nézte, amint egy nagydarab férfi kitépi egy fiatal nő kezéből az ágyterítőket. Valaki széttaposott egy porcelántálat, amelynek darabjai a rajtuk táncoló lábak alatt egy perc múlva már porrá zúzódtak.
A hisztéria M. józanságát is elsöpörte. Felragadott egy kézzel festett terítőt, s abba söpörte a polcokról, ami a keze ügyébe esett. Amikor már akkora lett a terítőbatyu, hogy a hátán se bírta volna el, letette egy percre a lába mellé, hogy felnyúljon egy különlegesen szép lámpabúráért. Mire lehajolt, a batyu már nem volt sehol. Ellopták.
Ekkor megint megszólalt fentről a bariton.
– Kedves látogatóink! A gyűjtésnek vége. Önök között egyetlen ember akadt, akit nem kerített hatalmába a szerzés vágya.

A reflektorok ekkor az egyik sarokba világítottak, ahol idősebb, szemüveges férfi üldögélt. Úgy festett, mint egy latintanár a múlt századból.
– Rendkívüli, korunkban szinte példátlan viselkedéséért ezt az urat mi egy általa kiválasztandó öröklakással és világ körüli úttal jutalmazzuk – folytatta a hang, majd a szétdúlt aula felett ismét szétterült az éteri zene.

 Egy vörös nő a földhöz vágta a kezében szorongatott kristályvázát.

– És akkor te felébredtél, mert csak álmodtad ezt az egészet – mondtam M.-nek, aki szégyenkezve beismerte, nem hitte volna magáról, hogy képes így viselkedni, még ha csak álmában is. 

De azért– fűzte hozzá olyan különös hangon, hogy nem lehetett tudni, komolyan gondolja-e - ha legközelebb kiállításra megy, visz magával a táskájában néhány jó erős nejlonszatyrot is.