HULLÓ FALEVELEK TÁRSASÁGA

VI.

Viola a lovakat szereti. A pincegazdasághoz lovarda is tartozik, ott ült életében először ló hátára. Anyát felhívta aznap, hogy elújságolja, micsoda gyönyörűségben lehetett része, s hogy ezt ezen túl akár minden nap megismételheti.

Érezte anya hangján, hogy ő is örül a lánya újonnan felfedezett örömének.

- Régen, még középiskolás koromban én is ültem lóháton – mesélte akkor – Arra is emlékszem, hogy Maruszjának hívták azt a kancát az állami gazdaságban, ahol gyakorlati oktatás címén két hétig kukoricát címereztünk. Munkásszálláson aludtunk, a közelben csak istállók voltak, és egy tejgazdaság. Este kifestettük a szemünket, kiültünk a szálló lépcsőjére. Jöttek a fiúk, a mezőgazdasági gyakornokok, kantáron vezették Maruszját, kérdezték, szeretnénk-e lovagolni. De én csak arra emlékszem, hogy a ló furcsán imbolygott, szédültem. Többet nem is jutott eszembe lóra ülni.

A cigarettától - amivel a gyakornokok a lányokat megkínálták – anya, mint később elmesélte, sajnálatos módon egyáltalán nem szédült, pedig Munkást szívtak. Aki a kaparó dohánytól akkor nem hányta el magát, az mind rászokott a cigarettára. Osztálytalálkozókon szidják is magukat emiatt rendesen.

Viola nem dohányzik. Vigyáz magára, megráncosodni sem szeretne időnap előtt. Anya nem foglalkozik a ráncaival, pedig a nagyi gyűrődésre nagyon is hajlamos bőrét örökölte.

Nagyi arcbőrét keresztül-kasul barázdálta a major szabad levegőjén végzett munka és a múló idő, sőt, nagyi ötvenéves korára meghízott, mégis, nagyapa korai halála után háromszor is akadt kérője. Anya gyakran tréfálkozott vele emiatt. Nagyi persze nem ment férjhez, a gyászruhát is csak hosszú rábeszélés után volt hajlandó levetni, s nagyapa halálának minden egyes évfordulóján elszántan közölte a sírkőre vésett feliratot simogatva: „apukám, nemsokára megyek utánad”. Anya szeme ilyenkor elhomályosult. Viola csak most kezdett tűnődni, miért: a nagyi elvesztésének lehetősége miatt, vagy, mert a nagyi fájdalmával mintegy szinkronban élte át ilyenkor az elveszített társ feletti veszteséget?

Ha Barna egyszer csak nem lenne többé…

Nem, Viola nem akart erre gondolni egyáltalán. Sőt, haza akart menni, most rögtön, még ha Barna épp nincs is otthon. El akart vegyülni a hotel vendégei közt a hallban, néhány barátságos szót váltani velük, nevetgélni Dodival, a pincérrel, beleszimatolni első osztályú, környék szerte híres konyhájuk vacsoraillatába.

Nem akarta érezni a barna szekrény nyitva felejtett ajtaja mögül szálló levendulaszagot, nem akart temetőkről és kísértetekről és öreg hölgyekről olvasni tovább.

Azután mégis maradt – hiszen anya várja holnap a kórházban, és mert megígérte, hogy vigyáz a házra. Anyának pedig fel kell gyógyulnia, ellenkező esetben megoldhatatlan feladat elé néznek. Akkor ugyanis anyát valakinek ápolnia kell, aki viszont ezt másképpen nem tudja megoldani, csak ha ideköltözik. Ahhoz pedig fel kell adnia eddigi életét.

Öccse a műhelyt nem adhatja el, nemrég korszerűsítette, ügyfélköre is oda köti, ahol lakik. Ha Viola a borgazdaságot ott hagyná, azzal felszámolná Barnával való kapcsolatát is. É egyáltalán, azzal oda lenne minden.

Anya nem menne idősek otthonába, ideiglenesen sem, ez egészen biztos, ha anya nem látna rá a konyhaablakból a kamillákra, az számára a halálos ítélettel lenne egyenlő. Viszont cserbenhagyni őt a bajban – ezzel a tudattal sem lehetne élni.

A fene enné meg – jajdult fel Viola kétségbeesetten – Miért nem gondoltunk eddig erre?

Nyolcadik dal

Rosszra fordult idők

Legutóbbi találkozásunk óta csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, néha az utcán beszéltünk egymással pár szót, ha épp összefutottunk. Az ember nem is hinné, milyen hirtelen képesek rosszra fordulni a dolgok.

Levendula özvegy sógornőjéről egyik napról a másikra kiderült, hogy rákos, kórházba vitték. Mivel a sógornő gondozta eddig a kilencvenkét éves mamát, most Levendulára maradt az anyósa, aki viszont nem hajlandó hozzájuk költözni. Ragaszkodik a régi házhoz, a szobájához, s ha szóba hozzák, hogy mennyivel jobb lenne neki a fiánál, amíg a lánya meggyógyul, hisztérikusan tiltakozni kezd. Levendulának tehát ott kellett hagynia a butikot, naponta négyszer-ötször biciklire ül, menetrend szerint megy a város másik végére etetni, fürdetni az anyósát, aki még így is nehezményezi, hogy sokat van egyedül, nincs, akihez egy szót is szóljon. Levendula összeszorított fogakkal látja el a saját háztartását, segít a gyerekeinek, ha szükségük van rá, gondozza a mamát, és látogatja a sógornőjét, aki egyre rosszabbul van. Hogy honnan veszi mindehhez az erőt, maga sem tudja.

Chilihez odaköltözött egy férfi, telefonos hirdetés útján való megismerkedésük és hat randevú után. Chili boldognak látszott, bár tegnap azt mesélte, most épp rossz passzban vannak, Lajos ugyanis - akit ő Lallalának hív - hirtelen elveszítette az állását, emiatt depressziós lett, mert ötvenéves kora óta ez már negyedszer történik meg vele, és attól fél, hogy többé nem lesz képes elhelyezkedni. Nyugdíjba viszont még nem mehet, mert három éve hiányzik hozzá.

- Még ez a legnormálisabb pasas, akivel az utóbbi tíz évben találkoztam – kesergett Chili – Azt viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy ha tényleg nem talál munkát, évekig eltartsam. Egy nyugdíjból csak nyomorognánk. De ha kirúgom, összeomlik, talán még öngyilkos is lesz, legalábbis ezzel fenyegetőzik. Most mondd meg, mi a frászt tehetek ebben a helyzetben?!

Rozmaring azt vette észre, hogy a férje egyre puffadtabb, és nehezen veszi a levegőt. Egyik éjszaka rosszul lett, fulladozni kezdett, sírt, kezet csókolt Rozmaringnak és bocsánatot kért tőle, mire ő haladéktalanul hívta a mentőket, attól tartva, hogy a férfi agya elborult. De az derült ki, hogy a mája a rendszeres ivás miatt fölmondani készül a szolgálatot. Kórházba vitték, úgy-ahogy talpra állították, valamint közölték, hogy amennyiben a beteg továbbra is ilyen mértéktelenül iszik, legközelebb már nemigen tudnak rajta segíteni. A beteg azonban hazatérésének első estéjén átbotorkált a szomszéd kocsmába, ahonnan rendkívül vidámnak tetsző eseményeket kísérő hangok szűrődtek be a szobájába a nyitott ablakon át. Éjjel negyedtizenkettőkor ketten támogatták haza, miközben mindannyian a „Kimegyek a temetőbe, beszélek a csősszel” kezdetű, hallgató nótát énekelték mély átéléssel.

A férjet másnap délután ismét kórházba szállították a mentők, Rozmaring naponta bemegy hozzá, mert nem tudhatja, melyik látogatási nap lesz az utolsó.

Rezeda szerencsére jól van. A fia ugyan bejelentette, hogy a közeljövőben alighanem hazaköltözik, mert a felesége el akarja hagyni valakiért, akibe egy munkahelyi tréning során végzetesen beleszeretett, de talán még minden jóra fordulhat. Legalábbis Rezeda ebben reménykedik. Igaz, tegnap, amikor a diszkont előtt találkoztunk, azt mesélte, hogy rettegés fogja el, valahányszor csak telefonál nekik. Előző este is a hétéves unokája vette fel a kagylót, s miközben a háttérben apja-anyja őrjöngve üvöltöztek egymással, a kisgyerek vékonyka hangon üdvözölte a mamát, majd azt mondta, ne haragudjon, éppen nem tud beszélni, mert ilyenkor már fürödni szokott, most készül belépni a kádba, anyuék meg sajnos nem érnek rá. Rezeda legszívesebben azonnal vonatra ült volna, hogy a gyereket a pokolból kimenekítse, de nem tehet semmit, semmit – avatott be az eseményekbe kezét tördelve – ráadásul a férjének az a véleménye, hogy nem kell ebbe beleavatkozni, majd megoldják a fiatalok a gondjaikat a maguk kárán, mint mindenki más, ha meg nem képesek rá, majd szólnak maguktól is, hogy segítség kell.

Krizantémot hetekig hiába hívtam. Végül a nővérével futottam össze a vasútállomáson, és azonnal rám tört a balsejtelem, mert tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Képtelen voltam elhinni neki, hogy Krizantémot egy hete eltemették. Minket azért nem értesítettek – magyarázta – mert nem volt igazi temetés, a húga azt kérte, hamvasszák el, az urnáját pedig a legszűkebb család vigye ki a temetőbe, helyezze a szülei sírjába.

Ez az egész amúgy is olyan elképzelhetetlen hirtelenséggel történt, hogy még ő maga sem képes felfogni – törölgette Krizantém nővére a könnyeit. A húga nem panaszkodott, épp csak hirtelen rosszul lett. Azt hitték, vírusfertőzés, hiszen soha még a vérnyomásával sem volt baja, és rendszeresen eljárt a szűrővizsgálatokra. Hogy egy hét elteltével is mind gyöngébb lett, a háziorvos kórházba utalta. Mielőtt a mentők hordágyra fektették volna, Krizantém azzal búcsúzott el gimnazista unokájától, hogy úgy érzi, többé már nem jön haza.

Az unoka iskola után minden áldott nap bement a mamához a kórházba. Mosdatta, forgatta, megpróbált legalább gyümölcslevet belekönyörögni. 

Két hét volt még hátra akkor Krizantém életéből. Unokája - egyedül ő, mert a felnőtt hozzátartozók csak a munkaidő végeztével tudtak beugrani a kórházba, akkor is felváltva - mellette volt, amikor lecsukta a szemét végleg. Akkor megkérte szépen az ápolónőt, engedje meg, hogy ő maga mosdassa le, mert a mama nem szeretné, ha ezt idegenek tennék vele.

Az orvosok úgy beszéltek a gyerekkel – akivel a betegágy mellett naponta találkoztak – mint teljes jogú felnőttel. Elmondták neki, hogy a mamának tulajdonképpen igen nagy szerencséje volt, hiszen úgy beszőtték szinte valamennyi szervét a rákos sejtek, hogy már hónapok óta kórházban kellene feküdnie. Ellenben így, hogy sejtelme sem volt erről, megúszott kemoterápiát, műtéteket, szenvedést, mindent. Nyugodjék békében.

Az unokát csak látásból és Krizantém gyöngéd elbeszéléseiből ismertem, de tudtam, az utolsó epizódok nem eshettek volna meg másként. Megvitattuk korábban már a Társaságban is, hogy szerintünk igazán önzetlenül csak az anyák és az unokák képesek szeretni. Mármint közülük is a normálisan működők.

Hogy az anyák miért, azt nem kellett magyaráznunk. Unokák esetében ez a feltétel nélküli szeretet azért lenyűgöző – állapítottuk meg – mert a lehető legnagyobb szükség idején támad. Amikor már éppen kezdünk beletörődni, hogy nagy erőfeszítéssel és gondossággal karbantartott, mégis látványosan romló állagunk már nemigen indít érintésre senkit, akkor az unokánk viharosan a nyakunkba borul. S az esetben is képes bennünket forrón megölelni, ha ritkul a hajunk, felkarunkon lötyög a bőr, s két fogászati látogatás közt épp csak egy fogunk van, minekutána a szájunk egy felhagyott bánya bejáratához hasonló.

Nagyjából az unokák hatéves koráig tart az elfogadásnak ez a megindító ártatlansága – figyelmeztettük egymást, nehogy valamelyikünk el találja mulasztani ezt a rendkívüli időszakot, ha úgy adódik. Amennyiben ugyanis tisztában vagyunk ezzel, fontosabb elemei sokáig kitarthatnak, s elkísérhetnek egészen az elmúlásig. Mint ahogyan Krizantémék esetében történt, s amely számunkra nem jelenthetett mást, mint hogy az unokák, e rendkívüli teremtések ragaszkodása úgyszólván belépőt jelent nekünk a halhatatlanságba.

Habár – világított rá Chili – ennek is súlyos ára van. Amit ugyanis a szülők - a mi gyerekeink - unokáink nevelése közben elkövetnek, az számunkra sokszoros fájdalmakkal jár. Nem utolsósorban amiatt, mert ilyenkor szembesülünk saját, hajdani szülői ténykedésünk eredményével, és ez bizony rendkívül siralmas produkció jeleit képes mutatni.

- Néha egyenesen drámait! – helyesbített Rezeda, és eleredtek a könnyei.

Úgy éreztem, meg kell tudnom, Olivér vajon ott volt-e a szűk családi körben, amikor Krizantém urnáját a temetőben elhelyezték. Mint kiderült, nem érezte ildomosnak közéjük tolakodni, viszont káprázatos koszorút küldött, s azt üzente, ha a családnak szüksége lenne a segítségére, azonnal értesítsék.

Ui.

A Hulló Falevelek Társaságának tagjaival egyenként közöltem, mi történt Krizantémmal. Este még egyszer felhívtam mindenkit, kérdeztem, jól vannak-e.

Levendula az anyósát fürdette éppen, most nem tud beszélni, mondta, később visszahív.

Chili zenét hallgatott, azt a bizonyos dalt, egy órán belül negyedszer, és nem volt kedve beszélgetni.

Rezeda fasírtot sütött, a férje ugyanis azt kért vacsorára. Fasírtot kelkáposztával.

Rozmaring azt mondta, valami folytatásos megy a tévében, azt nézné, ha képes lenne odafigyelni, de teljesen szétszórt. Különben jól van, ne aggódjak.

Hogy anyának mit jelenthetnek az unokái, azon Viola még nem gondolkodott. Öccse két kisfia minden nyáron anyánál vendégeskedik, a szünidőket másképp nemigen lehetne megoldani. A kicsik odáig vannak a mamáért, és viszont, ezt öccse elbeszéléseiből tudja.

Anya a nagymamaságról nem áradozik, talán az iránta való tapintatból, mint ahogyan azt sem emlegette fel soha, miért nem szül Viola is gyereket. Viola hálás neki ezért, rémes lenne, ha magyarázkodásra kényszerülne.

Nagyi kevésbé volt tapintatos. Mindenre figyelt, és mindenbe beavatkozott. Még Violának is hatalmas pofonokat helyezett kilátásba, ha helytelenkedésen kapta, pedig akkor tekintélyének már csak a maradékával bírt.

A világ nagyi által megbonthatatlannak hitt erkölcsi rendje ugyan már akkoriban erős foszlásnak indult, amikor anyát el kellett engednie az építőtáborba, ahol egymás mellett álltak a lányok és fiúk sátrai – de ekkor még hitt az otthoni nevelés erejében.

Az én apám, akit imádtam, olyan szigorúan fogott bennünket, hogy lélegzetet se vettünk a belegyezése nélkül – mondogatta gyakran nagyi, utóbb azonban az is kiderült, hogy épp emiatt nem mehetett hozzá élete nagy szerelméhez, egy szakácshoz. Apja ugyanis úgy ítélte meg, az olyan fiatalemberhez, aki három évvel fiatalabb a kiszemelt menyasszonynál, nem szabad hozzámenni, abból csak baj lesz. És még meg is szólják. Nagyi ezért szerelemtelenül élte végig a házasságát, habár nagyapával, aki viszont nagyon is szerette a feleségét, egy idő után egészen jól összeszoktak.

Anya lázadásait a nagyi imádott apja szigorának mércéjével próbálta kezelni, s mégis, annak is mi lett a vége: anya magánélete kívülről nézve maga a csőd.

Anya nyilván nem véletlenül választotta nevelési módszeréül a tapintatot. Törődött velünk, de be nem avatkozott soha - tűnődött Viola hálásan, bár némileg bizonytalanul, mert hát ennek is, ki tudja, mi lesz a vége.

Azt azonban, hogy anya mit gondol manapság arról, mint próbálnak „jó partira” szert tenni a nők, bevonva próbálkozásaikba a szépségipart, a plasztikai műtéteket, a márkás holmikat és a ruhátlanságot – mindezt, ugyancsak a maga tapintatos módján, nem kommentálja.

Ez talán Chili hatása, akiről ugyan Viola csak annyit tud, amennyit a krónikából megtudhat, ám, ha sejtése nem csal, ez a Chili azzal a barátnővel azonos, akiről nagyi egy veszekedéssel kezdődött reggelen Viola füle hallatára úgy nyilatkozott: „Aki nem restell az asztal tetején piros alsóneműben táncolni, még ha csak egy baráti körben tartott bulin is, az ilyen az én szememben nem számít nőnek”! Az izgatottan fülelő gyerek-Viola már akkor tudta, hogy ő viszont mindenképpen nőnek akar majd számítani.

Most öntudatlanul kihúzta magát: elérte, annak számít. Viszont, ha lenne egy lánya, milyen recepttel indítaná útnak? Ami azt illeti, fogalma sincs.

Kilencedik dal

Az utolsó gavallér

Kezdünk magunkhoz térni. Fontolóra vettük, hogy Társaságunkat beolvasztjuk a nyugdíjasok egyik városi egyesületébe. Nem mintha eddig sok közünk lett volna hozzájuk, de ez a csoport rendkívül mozgalmas életet él. Ezt onnan tudom, hogy valamelyik nap a vasútállomáson egy kocsiba szálltam a klubvezetőjükkel, akivel negyvenöt percen át beszélgettünk.

Nyolcvanegy éves ez a klubvezető, ennek ellenére egészen hihetetlenül jól tartja magát, a szelleme is tökéletesen friss. Azt állította, fogyó energiáját az tölti fel nap, mint nap, hogy nyolcvanöt tag ügyeit – segélykérelmét, miegyebet – intézi folyamatosan, s minden hónapban kirándulásokat szervez, ami rengeteg macerával jár, ő azonban mégis élvezi. Hol történelmi nevezetességeket néznek meg, hol valamelyik termálfürdőt keresik fel, de sétálgattak már borospincék között is.

Szívesen fogadnának maguk közé új tagokat - az a lényeg, hogy helybeliek legyenek - a régiek közül ugyanis sokan meghalnak minden évben, különösen télen – mondta ez a nett úriember, aki még ezen a meleg napon is öltönyben, nyakkendőben utazott valamelyik hivatalba, éppen néhány temetési segély ügyében. Megállapodtunk, hogy amennyiben a Falevelek egyébként sehol be nem jegyzett társaságának tagsága egyetért a csatlakozással, jelentkezem.

A klubvezető örült a tagság lehetséges felfrissülésének, látszott rajta. Mondta is, hogy ez alighanem az ő energiáinak is jót tesz majd. Habár szerencsére nem panaszkodhat – tette hozzá – egész életében csak egyszer volt komolyabban beteg, mégpedig éppen tavaly.

Tudtam, hogy ezt részletesen elmeséli. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez majdnem olyan izgalmas lesz, mint Rezeda esete a kísértettel.

A klubvezető a foglalkozásából eredően rendkívül kedvezményes vasúti jegyeknek köszönhetően ifjú korában bejárta egész Európát, megnézett úgyszólván minden nevezetes és számos kevésbé látványos, de roppant érdekes helyet. Így szerzett ismereteit hozzáolvasással tovább gyarapította, amelynek köszönhetően tudása és jelleme is sokat fejlődött. Mindez azonban visszamenőleg nem változtatott azon a tényen, hogy egyszerű foltozósuszter volt az apja – avatott be a történet előzményeibe. Ugyanis épp alsóbb osztályból való származása miatt lett rendkívül különös, sőt abszolút érthetetlen, ami tavaly a kórházban vele történt.

Kórházba pedig amiatt került, mert napról napra gyöngébbnek érezte magát, korábbi étvágya úgyszólván megszűnt, és úgy elkezdett fogyni, mint a holdvilág. Mire kiderült, hogy lyukas a gyomra, s lassacskán szivárog el a vére, addigra azt hitte, már nem is élő ember, csak egy halvány árnyék. A kórházi ágyon elveszítette az eszméletét is, s egy egész hétig vissza sem nyerte. Közben azonban – állítja – mindvégig magánál volt, valahol legbelül. Tudta, hogy betegen fekszik egy ágyon, az ágy azonban nem a közkórházban, hanem a gödöllői Királyi Kastélyban állt. (Felépülése után ellenőrizte: ugyanolyan szobája volt, mint amilyen a korhűen felújított kastélyban most is látható.)

Miközben látszólag kómában volt, mindvégig németül beszélt, noha különben egy szót sem tud németül. Rendszeresen, arcukon őszinte aggodalommal látogatták a családtagok: a Habsburg família, amelynek minden tagjával váltott pár szót, noha azok intették, hogy ne beszéljen, kímélje magát.

Amikor magához tért, minderre olyan élénken emlékezett, mintha a valóságban is átélte volna. Eleinte nem mesélte el senkinek, nehogy azt higgyék, elment az esze. Pontosan tudta, hogy nem bolondult meg – magában még jót is nevetett az átélteken – csak azt nem értette, miért éppen a Habsburgok. Soha nem akart az arisztokráciához tartozni. Nagyravágyó álmai se voltak, jól érezte magát ott, ahol van.

Hogy kerültem éppen közéjük? – kérdezgette magától, egy idő után azonban belenyugodott, hogy ez már sohasem fog kiderülni.

Története lenyűgözött, a legnagyobb hatást azonban mégis az tette rám, amilyen eleganciával és természetességgel ez a kifogástalan úriember a műfogsorát viselte. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, a legelemibb illemszabályokon átgázolva mindjárt megkérdezem, miképpen tett szert a műfogsor viselésének művészetére. Szerencsére mindvégig képes voltam uralkodni magamon, még ha nehezen is - életem központi kérdése ugyanis most éppen ez. A műfogsor.

Soha nem gondoltam rá, hogy az öregedés ezt a próbatételt is magával hozza. A Társaságban hárman küzdünk vele, Levendula, Chili és jómagam ugyancsak mostanában tettünk szert kényszerűségből protézisre. Úgy kínlódunk, mint akiknek valamelyik végtagját helyettesítették idegen és megszokhatatlan anyaggal. Chili például a műfogsor óta nem érzi magát teljes értékű nőnek.

Én meglennék a fogakkal, ha nem kellene beszélni, enni és inni. Amint azonban beszélni kezdek, mintha malomkövek közt forogna a nyelvem, evés-ivás esetén viszont hányingerem van, ezen kívül délután három órakor úgy érzem, ha nem távolítom el azonnali hatállyal a fogakat, menten szájzárat kapok.

Megpróbálkoztunk a műfogsor- ragasztóval, ami eleinte örömujjongásra ragadtatott minket, kiderült azonban, hogy bár félelmünket – miszerint egy önfeledtebb nevetésnél beszélgetőpartnerünk arcába repülnek jól sikerült fogaink – a ragasztó tökéletesen kiküszöböli, az összes többi probléma megmarad. Tetézve a ragasztó levakargatásának procedúrájával.

Az ifjú fogtechnikus szerint a megszokás mindössze türelem és önfegyelem kérdése. Miután hónapok óta gyakoroljuk a türelmet és az önfegyelmet, a klubvezetőre – erre a finom modorú úriemberre – kizárólag izmossá fejlesztett önfegyelmem miatt nem rontottam rá az otromba, mégis oly létfontosságú kérdésekkel, miszerint hogyan tud együtt élni a műfogsorral, miképpen szokta meg, s viselését illetően tud-e szolgálni útmutatással?

Egy Habsburggal azonban ezt nem tehettem meg semmiképpen.

A vonatról leszállva barátilag búcsúztunk, a Falevelek Társaságát azonban sem a különös história, sem a kilátásba helyezett kirándulások nem hozták annyira izgalomba, hogy a csatlakozást azonnal megszavazta volna. Úgy döntöttünk, még fontolóra vesszük, s ha belső gondjainkon túljutottunk, majd visszatérünk rá.

Belső gondnak minősül Chili magánéleti válsága. Sokáig küzdött a lelkiismeretével, helyes volt-e útjára bocsátania a férfit, akivel mégiscsak közölte, hogy jobb, ha nem bonyolódnak bele a kapcsolatba, mert később esetleg fájdalmasabb lesz szakítani. A férfi a húgához költözött, de háromnaponként visszajárt könyörögni. Legutóbb már sírt, elmondta, hogy pszichológushoz jár, de emiatt Chili még ne gondolja, hogy ő egy labilis lelki alkatú férfi, egyszerűen csak nem bírja tovább az élet mélyütéseit. Chili szerint azonban egy férfinek igenis bírnia kell, elvégre ő maga már mióta bírja, pszichológus nélkül. Pedig csak egy nő.

Belső gond Rezeda, aki újabban már szomorúnak látszó idegen kisgyerekre sem tud úgy ránézni, hogy eszébe ne jusson az unokája, s rögtön rá ne törjön a rosszullét.

Belső gond Rozmaring, aki ugyan már csak hétvégeken látogatja kórházban fekvő férjét, e látogatások után azonban napokig amiatt gyötrődik, miért kellett elpazarolnia az egész életét, lényegében ugyanúgy, ahogyan a férje elpazarolta a sajátját.

- Miért nem mehet vissza az ember a saját múltjába, hogy helyrehozza az elrontott dolgokat, amikor csak ez az egy élete van? – kérdezte ezúttal is.

Chili dühösen legyintett:

- Jól néznénk ki, ha mindenki össze-vissza mászkálna az időben, és azon kapnád magad, hogy vadidegen emberek futkosnak a múltadban, mert épp arrafelé van nekik is sürgős rendbehozni valójuk.

Idétlenül vigyorogni kezdtem, mert szinte magam előtt láttam, amint Rozmaring visszaszáguld a múltba, elrángatja tavaly megismert, és három hónap múlva el is veszített késői szerelmét, a román kőművest a menyasszony mellől, mellesleg megnyugtatólag közli a felzaklatott násznéppel, hogy Ceaucescu miatt ne legyenek nagyon elkeseredve, mert a diktátort és feleségét pár évtized múlva, 1989 decemberében úgyis agyonlövik.

A jó Rozmaring, aki szándékosan soha nem okozna bánatot másnak, természetesen időutazás esetén sem rángatna el senkit az oltár elől. De mostanában már én is többször eltöprengtem rajta, a sors vajon milyen logika szerint keveri össze az embereket. Ha például Chilit annakidején Levendula őserejű férjével hozza össze, a határozott és temperamentumos Chili gondoskodott volna róla, hogy az őserő kizárólag a családi ágyban nyerjen bizonyítást, s mára boldogan összeöregednek. Rozmaring Rezeda ezermester férje mellett soha nem kényszerülne szekrényajtókkal felszerelt ágyban aludni, Rezeda kardos természete viszont megakadályozta volna, hogy Rozmaring férje – amennyiben Rezeda férje lenne - elsüllyedjen az önsajnálatban és az alkoholban.

Lehet, hogy a sors direkt a tökéletlen megoldásokra játszik, máskülönben olyan unalmas lenne az élet, mint a színdarab, amiben nem történik semmi? – tettem fel magamnak a kérdést, mert a Társaságban természetesen nem mernék előhozakodni vele. Viszont így egyedül meg nem találom a választ.

Levendula is igen nagy belső gondunk volt, mert már a végső kimerültség határán állt, amikor egy szép napon kiderült, hogy anyósa elméje kezd elborulni: őt a lányának nézi, fiához pedig úgy beszél, mintha az a néhai férje lenne. Ezt követően magukhoz költöztették, s jól számítottak, mert a matróna a helyváltoztatásból nem érzékelt semmit. Ugyanúgy dirigál, mintha a saját, jól ismert otthonában lenne, Levendula azonban mégis több levegőhöz jut, mert így legalább a napi négy-öt bicikliutat megspórolja. Erről azonban rajtunk kívül senkinek nem beszél, családjában ugyanis legendaszámba megy, hogy az anyós még nyolcvanöt éves korában is biciklivel járt a piacra. Egy alkalommal, amikor az ónos eső korcsolyapályává változtatta az egész várost, s megállt a buszközlekedés is, egyedül az anyós merészkedett az utcára biciklivel, mert elfogyott otthon a krumpli.

Krizantémot hangosan nemigen emlegetjük, de annál többet gondolunk rá. Noha a Társaságban túl sok időt nem töltöttünk együtt, mégis nagyon hiányzik

Ui.:

Chili 9-kor felhívott, hogy Lallala tökrészegen rugdossa a kapuját, ő pedig nem meri beengedni. De a rendőrségnek sem akar szólni, még az hiányzik ennek a szerencsétlen embernek, hogy bevigyék az őrsre. Azt tanácsoltam, hívja fel a polgárőröket, azok nem számítanak hatóságnak, de kellő eréllyel talán jobb belátásra bírják.

Egy óra múlva Chili telefonált megint, hogy a polgárőrök elzavarták Lallalát, de neki úgy megfájdult a szíve, hogy attól fél, szívrohamot kap. Próbáltam megnyugtatni.

Fél tizenkettőkor én hívtam fel, ekkor ő nyugtatott meg, hogy semmi baja, félig már aludt, a telefoncsörgésre ébredt fel.

Violát is kezdte legyűrni az álmosság, de most most már mindenképpen szeretett volna a krónika végére jutni. Latolgatta, főzzön-e kávét, ám akkor esetleg álmatlanul forgolódna hajnalig, ilyen későn már nem szokott kávézni. Mégis kisétált a konyhába, ott nem húzta annyira magához az ágy.

Különös – gondolta – hogy anyának, aki nem hisz sem a túlvilágban, sem az ezotériában, ebben a társaságban milyen fura történetekkel kell szembesülnie. Barna viszont, a máskülönben racionális Barna, aki egyetlen üzleti tranzakciót sem bonyolít le anélkül, hogy azt előtte meg ne beszélné saját ezoterikus tanácsadójával, mondhatni vakon hisz. Valamiben hinni kell - magyarázkodik, s minden eredményt ebbéli hite visszaigazolásaként vesz tudomásul.

Violának ez ügyben saját tapasztalata is van, s ezt most különös élességgel tudta felidézni.

Kisiskolás volt még, amikor megbetegedett a barátnője. Kórházba vitték, hónapokig volt távol, Violának nagyon hiányzott, gyakran gondolt rá. Eleinte kérdezgette, mi baja Zizinek, mikor gyógyul meg, mikor engedik már haza, de senkitől nem kapott megnyugtató, egyértelmű választ. Egy éjjel azt álmodta, képeslapot hozott a postás, amit neki címeztek, de a címzésen a házszám át volt húzva: a huszonhetest huszonötösre javították.

Másnap nagyi képeslapot lobogtatott a reggelinél.

A lapon a Halászbástya fehérlett valószínűtlenül kék ég alatt. Zizi azt írta, meggyógyult, sok puszit küld, egy hét múlva érkezik. A címzésen a házszámot 27-esről 25-re javította valaki.

Egyre valószerűtlenebbnek tetszett ez az éjszaka. Viola a konyhaasztalnál ülve olvasott, a redőny rácsain át most az utcai lámpa fényei kúsztak a szobába.

Ha anya gondolatban üzenetet küldene, megérezné vajon? És ha ő üzenne?

Becsukta a szemét, megpróbált erősen gondolni anyára, azt zsolozsmázva közben: semmi baj, ne félj, nem lesz semmi baj.

Holnap majd megkérdezi, anya érzett-e ebből valamit.

(folytatása következik)