HULLÓ FALEVELEK TÁRSASÁGA

V.   

A forró nap langyos késő délutánná változott, Viola alig vette észre. Ideje volt a locsolásnak.

Nadrágja szárát feltűrte térdig, az előszobában belebújt anya strandpapucsába. A kerti csap helyett a kutat kell használnia – kötötte anya a lelkére. A vízdíj évről-évre magasabb, milyen jó, hogy nem tömték be annak idején az ásott kutat, amelynek betongyűrűi mellett most egy szivattyúkábel tekergőzött a mélybe. Mielőtt a locsolócsövet letekerte volna a dobról, Viola odaszólt a kutyának:

- Téged nem szeretnélek összefröcskölni. Tudsz magadra vigyázni?

Dugó a barátságos hangra csóválni kezdte a farkát, közelebb jött. Viola rátette a tenyerét selymes, fekete hátára, beszélni kezdett hozzá, a kutya pedig, mintha értené, komoly tekintettel figyelte. Amikor a szivattyú zúgni kezdett, tudta, mi következik: fürgén bevonult az óljába.

Az ásott kút vizének enyhe rothadás-szaga volt. A virágokat ez aligha zavarhatta, Viola azonban, amint a locsolással végzett, a teraszon hagyva a sáros gumipapucsot, azonnal bevonult a fürdőszobába, hogy letusolja magáról az állott vizet.

Amíg a langyos permet alatt állt, szemrevételezte a testét, amelyen az időnek még nem mutatkoztak látványos nyomai, s megállapította, hogy meglehetősen rossz hatással van rá a Falevelek Társasága krónikájának olvasása, a kelleténél többet foglalkozik az öregedéssel. Elvégre nem lehet úgy élni, hogy az ember közben folyton az elmúlásra gondol. Ráér még felkészülni, ha szükséges felkészülni egyáltalán. Az öregség úgyis váratlanul csap le – legalábbis ez látszik anya beszámolójából kiderülni – viszont szerencsés esetben engedélyez elég időt a fokozatosságra: hagyja, hogy napról-napra szokjon majd hozzá a széthullás folyamatához.

Éppen elzárta a vízcsapot, amikor csengett a mobiltelefonja. Barna hangjában aggódásnak nyoma sem volt, derűsen érdeklődött, jól van-e, majd anya felől kérdezte. Viola olyan bizonytalanul válaszolgatott, mint amilyen bizonytalanul éppen érezte magát, de Barna ebből vagy semmit nem vett észre, vagy nem akarta elrontani a saját hangulatát, nem faggatózott. Jó üzletet kötött – mesélte – új vevő tűnt fel a piacon, akivel kiválóan megértik egymást. És mert ilyen jól mennek a dolgok, kezdheti tervezgetni, hol töltené legszívesebben a jövő nyáron esedékes szabadságukat.

Viola kelletlenül válaszolgatott, hamar el is köszöntek egymástól. Nem akart lefeküdni, ahhoz még túlságosan korán volt. Kivitte a naplót a kertbe, ahol még akadt annyi természetes fény, hogy olvasni tudott. A hintaágyon – ez volt az öccse tavalyi születésnapi ajándéka anyának – körülrakta magát párnákkal. Mindenfelől illatok áradtak felé.

A kert középső részét ősgyep foglalta el, bokrokkal és virágokkal körülvéve. Elképzelhetetlen bőségben voltak itt a legkülönfélébb virágok. Anya a piacra jár tövekért, palántákért és magokért. A legeldugottabb sarkokban álldogáló öregektől vásárolja a szaporító anyagot, akik saját kertjeikből hordják eladni fillérekért a felesleget: sarjakat túlburjánzott bokrokról, túlságosan elszaporodott hagymásokat, évelőket. Így tett szert anya olyan különlegességekre is, mint az a sárga rózsa, amelynek szinte levél nélküli ágain kazalnyi csokrokban nyílnak a virágok, olyan illatot árasztva, mintha kiáradt volna a közelükben egy parfümfolyó.

De akadnak itt óriás liliomok, margaréták, gyűszűvirágok, szekfűk megszámlálhatatlan fajtája és sok olyasmi, aminek Viola még a nevét sem tudja. A fészer tetejéről dúsan omlik alá a rózsalonc, a konyha ablaka alatt kisebb mezőnyi kamillavirág hullámzik.

Viola a hotel igazgatói irodájából végeláthatatlan szőlősorokra lát, nyílegyenesen telepített tőkék felett futhat a pillantása a háborítatlan tájban. A borospalackokat szállító kamionok a túloldali aszfaltúton közlekednek, a palackozó üzem mögött, a hotelig a hangjuk sem hallatszik el.

Hirtelen sok lett az illat. Violának hiányozni kezdett a borgazdaság. A hotel. Az ő magabiztosságára, szervező készségére bízott vendégek. Mindenekelőtt pedig Barna.

Hatodik dal

Akarod látni Párizst?

Mi már sosem leszünk képesek kéthetenként találkozni, ahogyan eredetileg elhatároztuk. Esküszöm, ennek a Társaságnak a tagjai elfoglaltabbak, mint a köztársasági elnök. Csak tudnám, miért humorizálnak annyit a nyugdíjasokon, akik unalmukban folyton a rendelőintézetek folyosóin üldögélnek. Ez marhaság. Unatkozó nyugdíjasok nincsenek, mi vagyunk rá az élő példák. Sose érünk rá semmire. Aki meg már beteg nyugdíjas, azt, szegényt, annyit küldözgetik egyik vizsgálatról a másikra, hogy kénytelen mindig valami folyosón üldögélni.

Mi nem vagyunk betegek, egyik feladattól a másikig galoppozunk, ezért keserves nehézségek árán egyeztettük a mai találkozót is, amelynek első felében Krizantémot meséltettük, akit nem kellett különösebben kapacitálni.

Azzal kezdte, hogy nem bánt meg semmit sem. Na, gondoltuk, helyben vagyunk, megint egy sanzon.

Csak úriembernek lehet ilyen neve, gondoltuk annak idején Krizantém férjéről, akinek a vezetékneve végén ott pöffeszkedett két „s” és egy ipszilon, a keresztnevét pedig kizárólag arisztokratákról szóló viccben tudtuk volna elképzelni. Később, amikor már Pestre költöztek, híre jött, hogy nevezett úriember oldalán – aki útépítő mérnökként járta az országot – Krizantém meglehetősen magányos és boldogtalan. Mégis kitartott mellette, most pedig, hogy eltemette, nem szidja, csupán megállapítja, hogy korhelysége, megbízhatatlansága, szoknyaügyei ellenére mégis ő volt az igazi.

Nem kellett nekünk magyarázni, értettük, mi is végigcsináltunk egy s mást eddigi életünkben. Chili - aki három férjtől vált el eddig, mégis mindmáig keresi az igazit – szemében a megértés mellett még mintha az elismerés és némi irigység is megvillant volna.

Egy könyvtár igazgatói székéből vonult nyugalomba Krizantém, s a búcsú-bankettről hazaérve azonmód hirdetési újságokat kezdett lapozgatni. Dolgozni akart. A könyvtárban már nem lehetett, hát úgy határozott, akármit vállal.

A legígéretesebbnek látszó akármi társalkodónői szerepkör volt egy idős, reszkető fejű hölgy mellett, aki még hajlott korában is imádott főzni. Csakhogy a megkezdett művelet felénél elfelejtette, gulyást készít vagy tökfőzeléket, minekutána a fiának feltálalt vacsora estéről estére rendkívül vegyes alkotóelemekből állt.

A fiú – remélve, hogy egy társalkodónő képes elterelni a mama figyelmét a főzőcskézésről - Krizantémot egy hét elteltével a bizalmába fogadta, olyannyira, hogy átadta neki a villa valamennyi kulcsának másolatát. Krizantém pedig nem élt vissza ezzel, s nem csupán amiatt, mert munkaadója zsebből, s roppant gavallérosan megfizette a szolgálatait, hanem mert ez az Olivér nevű férfi – különös, hogy Krizantém életében Józsi vagy Karcsi nevű urak sosem bírtak meghatározó szereppel – bizalmáért a viszonzást ki is érdemelte.

- Soha ki nem találnátok, miből telik ennek az Olivérnek kaviárra – nézett ránk Krizantém, és mi tényleg ki nem találtuk volna ebben az életben, hogy Olivérhez, mint éjszakai vendéglátóhelyek üzemeltetőjéhez ömlik a pénz. Olyan rendezvényeket szervez, amilyenekről a magunkfajtának még akkor is csak halvány sejtelmei lehetnek, ha tapasztalt már egy s mást életében.

- És te egy ilyen embernek dolgozol?! – adott hangot mélységes döbbenetének Rezeda, Krizantém azonban további meglepetésekkel szolgált.

Kiderült, hogy Olivérnek, ennek a megnyerő modorú, végtelenül szerény és jóindulatú, középkorú agglegénynek a vendéglátóipar szigorúan csak vállalkozást jelent, semmi egyebet. Magánéletében rendkívül puritán, képes elérzékenyülni olyan apróságon, hogy Krizantém lecsót főz neki vacsorára. Egyszer pedig, amikor Krizantém magánszorgalomból, puszta kedvtelésből beültette a villa balkonládáit muskátlival, a gesztust meghatottságában húszezer forinttal akarta honorálni. Amit Krizantém udvariasan, de határozottan elhárított – ezzel viszont újabb jó pontokat szerzett, s feljebb került a bizalmi listán.

Olivér egyre többször és egyre hosszabb külföldi utakra mer vállalkozni, amióta Krizantémot a mama és maga mellett tudja, háláját pedig nem győzi hangoztatni. Noha a hála az egyik legkényelmetlenebb emberi érzés, Krizantém meggyőződése szerint ennek amiatt nincs a közöttük lévő, már-már családias kapcsolatban semmi jelentősége, mert ő maga ugyancsak végtelenül hálás Olivérnek. Saját hasznosságának tudatáért legalább annyira, mint az anyagi biztonságért.

- Hogy ez az Olivér milyen rendkívüli és különös ember, az a hajléktalannal való találkozásából is kiderül – folytatta Krizantém, látva, milyen érdeklődéssel hallgatjuk

- Egyszer egy sétahajón rendezett buli miatt sietett valamilyen megbeszélésre, amikor az utcán belebotlott egy mocskos, büdös srácba, aki csak ült a járda kellős közepén, és ültében előre-hátra hajlongott. Olivér megállt mellette, nézte egy darabig, de nem a pénzét vette elő – mindig annyi papírpénz van minden zakója zsebében, hogy mifelénk egy kisebb házat lehetne belőle venni – hanem megkérdezte: ”akarod látni Párizst?”

A gyerek ezen annyira meglepődött, hogy szó nélkül felállt, követte, beült a kocsijába. Olivér hazavitte a villába, megmutatta neki a fürdőszobát, ruhákkal, cipőkkel ajándékozta meg.

- Aha - jegyezte meg Chili, mint aki már mindent ért, Levendula pedig fennhangon megállapította:

- Homokos az Olivér.

- Egy frászt – tiltakozott Krizantém – Ez egy ilyen ember. Hihetetlen, mi? Elég az hozzá, hogy Olivér elvitte Párizsba a fiút, s a hazatérve befogadta a villába, mint házmestert és mindenest. Helyes kölyök volt, én is megszerettem. Ott lakott vagy másfél évig, de folyton hazaszaladgált az anyjához. Állítólag a dzsumbujban élt az anyja, valami nyomor-telepen. És egyszer csak jött az asszony, hogy meghalt a gyerek. Öngyilkos lett, felakasztotta magát. Olivér magára vállalta a temetés összes költségét. Az asszonyt azóta nem is láttuk, de Olivérrel még nagyon sokáig találgattuk, mi történhetett, hogyhogy nem volt képes talpra állni a srác. Pedig hát ő megpróbálta megmutatni neki az életnek egy élhetőbb változatát is. Néha arra gondol- tépelődött – hogy épp ez volt a baj. Felkészületlenül érhette a hirtelen változás.

- Azért nekem mégis gyanús ez az Olivér – közölte Chili, mire Krizantém nem győzte egymás után elősorolni az újabb és újabb példákat, csak hogy Olivér példátlan segítőkészségét és ártatlanságát bizonyítsa, s meggyőzzön bennünket: nem kell mindig, mindenben kételkedni. A rosszhiszeműség ugyanis nem azonos a hiszékenységgel. Monológja olyan hosszúra nyúlt, hogy a végén Rezeda kijelentette:

- Nekem már te is gyanús vagy, Krizantém.

Végre megint tudtunk min röhögni. Krizantém minden gyanún felül állt. Rezeda viszont úgy érezte, magyarázkodnia kell.

- Nem mintha bármi bajom lenne a melegekkel – kezdte, de leintettük. Ahogyan Rozmaringra jellemző volt a szinte feltétel nélküli jóság és elfogadás, Rezeda legalább annyira kritikusan szemlélt mindent. Azt ugyan nem sejtettük, mi keményítette meg, de érteni véltük, miért nem becézgette senki – amiért is utóbb anyja becenevét, a Rezedát volt kénytelen választani. A felnőtt Rezeda azt a képzetet keltette, mintha bármiféle becézés mögött azonnal valami sunyi, hátsó szándékot feltételezne.

Nekem a gazdagokkal van bajom – folytatta Rezeda harciasan, és erre már elhallgattunk. Legfőképpen amiatt, mert Társaságunkban a kőműves após és az ügyes férj jóvoltából éppen ő képviselte a viszonylag gondtalan jómódot.

- Az ilyen embereket, akiknek tele a zsebük pénzzel, nem számít nekik, honnan szerezték, és pillanatnyi szeszélyből kegyeket gyakorolnak, ne is haragudjatok – nézett Krizantémra – én az ilyeneket nagyon utálom.

- Te most mit is akarsz nekünk előadni? – kérdezte Chili, de észrevette, hogy ennél többről van itt szó, mindkét tenyerét felemelve visszakozott.

- Ha még emlékeztek – folytatta Rezeda – mi voltunk a környéken a legszegényebbek. Nyolcan aludtunk egy szobában, és amikor a legnagyobb bátyám hajnali háromkor felkelt, hogy az első munkásvonatot elérje, négy alvó emberen kellett neki átmásznia. Apám a téglagyárban talicskázta szakadásig az agyagot, anyám tonnaszámra válogatta a borsót a maggyárnak. Sokszor éjszakákon át ott vakult a konyhaasztalra öntött borsó fölött, szerencsétlen Hamupipőke. És mégis, engem megbuktattak tornából, mert nem telt tornacipőre.

- Mind csórók voltunk akkoriban – próbálta vigasztalni az emlékezés keserű levébe alámerülni készülő Rezedát Levendula, mindhiába.

- Hagyd abba, értjük – kérte Chili is, Rezedát azonban, ha már belelovalta magát, nehezen lehetett megállítani. Így azután muszáj volt kollektíven visszaemlékeznünk az árokparti bogáncsból gyártott bababútorainkra, kedvelt csemegénkre, a kristálycukorral megszórt zsíros kenyérre, a diavetítésekre Kálmán bácsiék konyhájában, ahol a konyhaszekrényre feszített lepedőn megjelenő Gulliver kalandjait élénk érdeklődéssel kísérte a körben sámlikon és hokedliken helyet foglaló publikum, beleértve a szomszédság felnőtt tagjait is , s arra, hogy csak kirívó esetek – lásd Rezeda tornacipője – támadt a szegénységből eredő, fájdalmas hiányérzetünk. S hogy erre a tényre rávilágítottunk, Rezeda is megbékélt valamelyest.

Némi bánatos csend után Krizantém elmondta még, hogy bár a pénzre szüksége van, és a villában is jól érzi magát, mégis reméli, talán egy-két éven belül visszavonulhat. Szeretne még élni egy keveset. Utazgatni ide-oda. Úgy felébredni reggelenként, hogy nem kell rögtön kikelni az ágyból, mert várja a munka, mint eddig világéletében.

- Ehhez neked egy kicsit nyugatabbra kellett volna születned – jegyezte meg Chili, aki ugyanezt mondta nemrég a háziorvosának is. Az ugyanis figyelmeztette: le kéne mondania a dohányzásról, ha nem akarja, hogy kínzó hörghurutja miatt egyre gyakrabban találkozzanak, s bizonyára az életét sem szeretné megrövidíteni.

- Ugyan miért akarnék én sokáig élni, doktor úr? Hogy szegényen, betegen – mert ha nem a hörghurut, hát jön helyette más, ahogyan az öregkorban már lenni szokott – a befizetésre váró számlákat rakosgatva teljenek a napjaim? Ahhoz, hogy nyugdíjasként valamelyik meleg tengernél ficánkoljak, kissé nyugatabbra kellett volna születnem – válaszolta Chili, s a jó doktor – bár mentegetőzött, hogy ilyet neki nem szabadna mondania – egyetértett. Nemrég járt rokonoknál az Egyesült Államokban – mesélte – s amit ott látott, meg amit akkor tapasztal, amikor itthon a betegeket látogatja, az, fájdalom, Chili életfilozófiájával nagyon is egybeesik.

- De valami jónak csak kell lennie az ember utolsó életszakaszában – próbálta Rezeda megmenteni a végképp elromolni készülő hangulatot – Ha nem így lenne, csupa megkeseredett öregember járkálna az utcákon. Ehhez képest a legkisebb faluban is van idősek klubja, és tele vannak a kiránduló buszok nyugdíjasokkal.

- Csak az életösztön miatt – legyintett Levendula. – Még egy–két év, és mi is rájövünk, hogy fel bír értékelődni az élet, ha közelebb jön a halál.

Ui.

Késő este felhívott Rozmaring, hogy mit gondolok, be tudná – e protezsálni őt Krizantém az Olivér vállalkozásába. Talán neki is akadna ott valami munka, mert a napközis konyhán való talpalásból, a harmincliteres lábasok emelgetéséből kezd nagyon elege lenni. Már majdnem kiszaladt a számon, hogy az éjszakai életben az ágy-biznisszel egyszer már nagyon megjárta, de még idejében visszaszívtam. Olyan fáradtnak tűnt a hangja, hogy aligha volt humoránál.

7.

Besötétedett.

Violának nem volt kedve tévét nézni. Zenét hallgatni sem, noha a csendet nyomasztónak érezte. Idegen és idegesítő lett körülötte a lakás, ami régen, oly sok éven át az otthona volt.

Arra gondolt, vajon hány megválaszolatlan e-mail gyűlt össze a számítógépén. Nem értette anyát, aki – ekkorra már tisztában volt vele – itthon, ebben a mozdulatlannak tetsző világban sem unatkozik soha.

Ismeri mindegyik szomszédját, akikkel ugyan nem jár össze – sosem szeretett szomszédolni – de a kertben, a telekhatáron lévő drótkerítéseknél állva gyakran eldiskurálnak.

Ha elindul a boltba, útközben ötször is megáll, mert ismerőssel találkozik, akivel mindig van miről szót váltani.

Otthon van a barátnői életében – és viszont – következésképpen annyi a mondanivalójuk egymás számára, hogy abból még egy krónikára is futja.

Ugyanez volt a nagyival, megtoldva az akkoriban még jelentős létszámú család tagjainak ügyes-bajos dolgaival való törődéssel. Hol szakadt ez el? Viola nem tudta a választ, s kezdte fáradtnak érezni magát a gondolkodáshoz. Hagyta hát, hogy csak úgy eszébe jussanak mindenféle, össze nem illő dolgok.

Pár évvel ezelőtt, halottak napján, együtt mentek ki anyával a nagyi sírjához. Gyalog indultak útnak, pedig a temetőig jó háromnegyedórás út vezet, anya azonban nem akart kocsiba ülni, azt mondta, szüksége van ennyi sétára, és ez Violának sem fog megártani. Az úton nagyiról beszélgettek, anya akkor mesélte el először, hogy álmában nagyi arca mindig könnyes, soha nem látja nevetni. És ez azért lehet így – tűnődött anya olyan arccal, mint aki nagyon is jól ismeri a választ - mert nagyi kórházban halt meg, könyörögve, hogy hozza őt haza, de az orvosok nem engedték. Nem lehet már szállítani, az úton meghalna a mentőkocsiban, mondták, s mert akkoriban orvosi döntésekkel nem lehetett vitatkozni, s ehhez anyában nem is volt elég bátorság, nagyi a kórházi ágyon halt meg, egyedül, miközben tőle két ággyal arrébb a napellenzőt szerelték fel az ablakra a karbantartók, a betegek pedig krumplifőzeléket ettek sült hússal.

Ezt soha nem tudja megbocsátani magának – mondta akkor anya. Akkor már a főtéren jártak, ahol markoló gépekkel bontották a régi üzletsort, hogy majd oda is szupermarketet építsenek.

- A vendéglőt is lebontják – mutatta anya – Ott találkoztam apáddal először. Zongorázott akkoriban, volt egy zenekaruk, néha a vendéglőben is felléptek. Meghívott egy konyakra, jól éreztük magunkat. Nekem is volt társaságom, hozzájuk csapódtunk, hétvégeken elkísértük a zenekart a környékbeli fellépésekre.  Az egyik srácnak lyukas volt a cipője, majd’ lefagyott a talpa, de semmi nem számított, a következő héten mentünk megint.

A vendéglő falai nagy robajjal ledőltek, s ahogy elült a por, többen a romok köré gyűltek. Egy férfi azt mondta akkor a mellette álló mohersapkás nőnek, hogy valószínűleg ugyanazt érezhette az apja, amikor az Úri Kaszinót lebontották, amit most ő érez. Miért, mit érez? – kérdezte a nő. Szomorúságot, válaszolta a férfi.

Viola nem értette: inkább örülniük kéne, hogy eltűnik a sok kopott, otromba épület, hiszen egyik sem műemlék, mit sopánkodnak felettük.

 VI.

Hetedik dal

Boros búcsú egy megőszült kutyától

A mai találkozónkon Chili kutyáját temettük.

Azért ez nem igazság, hogy mi annyira igyekszünk aktívan és fiatalosan élni, mégis folyton szembesülnünk kell az elmúlással, még ha az ezúttal csak egy kutya elhantolásának formájában jelentkezett is.

Ez a Szeder nevű keverék eb tizenhat évvel ezelőtt került Chilihez, folyton viháncoló szőrös kis gombóc korában. S miközben férjek, munkatársak, jó és rossz napok változtak Chili körül, Szeder egymagában képviselte a megnyugtató állandóságot. Megnőtt közben, abbahagyta a papucsok és lábtörlők rágását, megtanult viselkedni, s tökélyre fejlesztette magában a gazdasszonya iránti hűséget és odaadást.

Chilivel egy időben kezdett őszülni, s Chili akkoriban pár napig komolyan foglalkozott a gondolattal, lehet-e a kutyaszőrt ugyanúgy festeni, mint az emberi hajat, hátha Szeder is utálja, hogy őszül.

Egymás mellett élésük közben Chili mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy házőrző kutyának - még ha az a legjobb barát is – a kertben és az óljában van a helye.

- Te rendes vidéki kutya vagy, nem hülye városi – magyarázta szigorúan, amikor Szeder egy-egy félelmetesebb viharnál bekéredzkedett a szobába, a villámlástól ugyanis nagyon félt. Az utóbbi években kivételes alkalomnak számítottak a szilveszterek is, amikor a petárda- és tűzijáték fronton elszabadult a pokol. Chili ilyenkor hajnali háromig is beszélgetett a minden ízében remegő kutyával, amíg az meg nem nyugodott, s el nem aludt az előszoba vastag lábtörlőjén.

Tavaly már sokat betegeskedett. Az állatorvos vitaminkúrára fogta, egy nap mégis leesett a lábáról.

- Asszonyom, most ajánlhatnék újabb kúrákat, amik magának további költséget jelentenének. De ha látná a röntgenképen ennek az öreg állatnak a csontozatát, tudná, hogy itt már nincs segítség. Ez a kutya nem fog járni többé. Hívhat bármikor nyugodtan, csak egyet ne kérjen, hogy elaltassam. Azt ugyanis nem vállalom – mondta a doktor.

Chili nem is akart ilyet kérni, úgy gondolta, hadd menjen el Szeder úgy, ahogyan remélhetőleg ő is eltávozik majd: belenyugodva, békességben.

A kutya egy évig kísérgette még Chilit hason kúszva mindenhová a kertben. Evett, ivott, s házőrzői posztjához illőn ugatott, ha idegen érkezését észlelte, bár ez utóbbi már nem kevés erőfeszítésébe telt, lévén, hogy egyre süketebb lett, s már alig látott. Olykor rettenetesen idegesítő tudott lenni – Chili legszívesebben ráordított volna – felvette ugyanis azt az új szokást, hogy hajnali ötkor elkezdett hangosan panaszkodni. Nem nyüszített, nem ugatott, hanem valami elmondhatatlan hangon mondta és mondta a magáét. Mint egy aggastyán, aki utoljára még felpanaszolja élete hiábavalóságát.

Ma reggelre aludt el végleg. Chili megsiratta, s úgy döntött, nem telefonál a gyepmesternek, nem akarja Szeder tetemét a dögkútban tudni. S meglehet, egészségügyi szempontokból súlyosan kifogásolható, mégis inkább ás egy gödröt a kertben, oda temeti a kutyáját.

Mivel a Társaság épp erre a napra tervezte összejövetelét, kissé korábban gyülekeztünk, hogy segítsünk Chilinek ásni. A gödörnek ugyanis legalább olyan mélynek kellett lennie, mint egy szabályos temetői sírgödörnek. Szeder nem volt éppen kistermetű kutya.

Felváltva ástunk. Még jó, hogy nem volt túl fagyos a föld, nem kellett csákányozni. Rezeda elmesélte közben, mint mentette meg a családja életét egy tücsök.

- Akkoriban építettük a teraszt. Ehhez el kellett hordanunk a helyére korábban lerakott téglát, törmeléket, és ahogy lapátoltunk, előkerült vagy két tucat barna bogár-szerűség. Azt hittük, lótetűk, s elkezdtük őket agyoncsapkodni a lapáttal. Amelyiknek sikerült elbújni, megmenekült. Este, mielőtt lefeküdtünk, megraktuk szénnel a kályhákat, mert még hidegek voltak az éjszakák, és nem volt központi fűtésünk, román kályhákban tüzeltünk.

- Félálmomban egyszer csak hallom, hogy rázendít egy tücsök, egészen közel. Képtelen voltam teljesen felébredni, de egyre hangosabb lett, úgyhogy rém dühösen felültem az ágyban. Olyan volt, mintha köd lenne a szobában, azt hittem, álmodom, de rám jött a köhögés, és akkor végképp felébredtem. Kiesett a kályhacső, dőlt a füst, és ha a tücsök – amelyik a mi vérengzésünk elől valahogy épp a szobába menekült – fel nem ébreszt, hát reggelre mind meghaltunk volna. Komolyan mondom, én azóta még a pókokat se bántom.

Szeder elhantolása után nem akartuk magára hagyni Chilit, bár úgy látszott, belenyugodott, hogy mostantól eggyel kevesebb barátja van. Felbontottunk egy üveg bort, magától értetődött, hogy az állatokhoz fűződő viszonyunk a téma. Rozmaring a macskája történetét hozta szóba, amelyik véletlenül tévedt a kertjükbe, és ott is maradt, habár az akkor még fiatal németjuhászuk életre-halálra üldözte.

- Ez a valahonnan kidobott vagy elmenekült, már nem is fiatal, fekete macska berendezkedett a nálunk való lakásra és a túlélésre. Jóformán csak a tetőkön és a fákon közlekedett, a tálját is a szénapadlásra tettük, ott adtunk neki enni, nehogy a kutya elkapja, és kárt tegyen benne. De még így is sikerült néha megcsípnie, ráadásul a környékbeli kutyák is gyűlölték, az ég tudja, miért. Idővel már a fél farka hiányzott, a jobb szeme helyén csak egy sebhely maradt – akkortól kezdtük szegényt Jumurdzsáknak hívni – s talán az állandó idegfeszültségtől, vörösödni kezdett a szőre. Ahogyan öregedett, úgy lett egyre fáradtabb a meneküléshez, így azután egy nap a kutyánk lecsapott rá.

- Mint a sors keze – jegyezte meg Rezeda, egy vészjósló Sybilla hangján. Szemrehányóan rámeredtünk.

- Kimenekítettük ugyan Jumurdzsákot a fogai közül, de már későn, ez a sebeiből ítélve nyilvánvaló volt - folytatta Rozmaring - Betettük egy törülközővel kibélelt papírdobozba, ahol még húsz perc múlva is haláltusáját vívta. Rettenetes volt. Az én érzéketlennek hitt uramat sem hagyta hidegen, mire ugyanis a macska végleg elcsendesedett, a papa közölte, hogy ennek a szerencsétlen életű jószágnak, amelyiknek még rendes halál se jutott, meg kell adnunk a végtisztességet.

Beszéde végeztével Rozmaring férje átment a szomszéd kocsmába – talán, hogy szándékában ott is megerősítést nyerjen – majd hazatérve ásót ragadott, s gödröt készített a kert végében. Rozmaring virágokkal takarta be a papírdobozban fekvő macskát, majd a dobozt a fedelével lezárta, s hátravitte a kertbe. A gyászos epizódhoz illő háttérként rákezdett az eső is. A férj - a dobozt a gödör fölé tartva - fennhangon épp azon kezdett töprengeni, vajon nem kellene-e elmondania egy imát, amikor a doboz alja – lévén, hogy addigra teljesen eláztatta az eső – kiszakadt, s a macska azonmód belezuhant az agyagos sárba.

Rozmaring fején - amint nekünk elmesélte – egy pillanat alatt átfutott az állat élete és halála, valamint az ő ebben való, jó szándékú, mégis szerencsétlen közreműködésük, és kitört belőle a hisztérikus nevetés. Amit a férj akként fogott fel, hogy őt az asszony ebben a kivételes helyzetben is idiótának látja, aki még egy macska temetési szertartását se képes lebonyolítani. Ezt követően egy teljes hétre úgyszólván átköltözött a kocsmába, ez idő alatt nem is szóltak egymáshoz.

A következő történet hátborzongató volt, pedig Rezeda nem is személyesen élte át, a szomszédjával esett meg.

A szomszédhoz egy panelházba költöző rokona könyörögte be a kutyát. Majdhogynem sírva ecsetelte, milyen megrázkódtatás lenne szegény jószágnak, ha visszavinné a kutyamenhelyre, ahonnan három éve magához vette. Mire kiderült, hogy az eb egy jól megtermett staffordshire, már nem lehetett visszakozni, pedig szegény szomszédja úgy félt tőle – mesélte Rezeda – hogy jóformán csak akkor ment a közelébe, amikor enni adott neki. De így is muszáj volt észrevennie egy idő után, hogy a kutya úgy néz rá, mint az atyaistenre.

Szilveszterkor, amikor a petárdák hangjára érzékenyebb kutyák pánikrohamot kapnak, a tébolyultan rohangáló jószágot nagy nehezen lecsillapította, majd bevitte a szobába. Sokáig simogatta, hogy megnyugodjon, s innentől kezdve nem volt megállás: a szomszéd meg a befogadott kutya Rezeda elbeszélése szerint elválaszthatatlanok lettek.

Amíg ki nem derült, hogy rákos daganat nő az állat hátán. Azután a lábán is. A műtét és az utókezelés belekerült volna vagy hetvenezerbe, és a szomszédnak a kis nyugdíjából erre nem futotta. Ráadásul az állatorvos közölte: műtött már hasonló daganatot, s őszintén megmondja, ezekben az esetekben nem igazán eredményes a gyógyulás.

- A szomszéd fogta a kutya fejét, amikor az állatorvos beadta a halálos injekciót. Később elmesélte, hogy közben egyre azt ismételgette az őt mindent értő szemmel figyelő kutyának, „ne haragudj, ne haragudj rám”, és alig várta, hogy az orvos elköszönjön, mert már nem bírta a sírást visszatartani. Napokig nem aludt, és ha szóba kerül, azóta is csak azt mondogatja, hogy úgy érzi, neki ehhez nem volt joga. De mi mást tehetett volna szegény ember, mondjátok meg, volt választása?

Mire történeteink végére értünk, szomorúságunk megnőtt, borunk elfogyott.

Ui.

Levendula telefonált, hogy talán fontolóra kellene vennünk egy kutyamenhely támogatását. Sokat nem tudunk adni, de az is több lenne a semminél. Ő például ismer egy hentest, aki ingyen adja a csontot. Jól van, válaszoltam, a legközelebbi összejövetelen majd megbeszéljük.
( folytatása következik)