HULLÓ FALEVELEK TÁRSASÁGA

IV.

Viola örült, hogy anyja nem politizál, bár tudta, tájékozott, van véleménye, s amellett, ha úgy adódik, határozottan képes kiállni. Tüntetésen azonban nem tudta elképzelni, noha a híradók képsorain mindig ott hadonásznak, kiabálnak anyával egykorú nők és férfiak is. Anya erről úgy vélekedik: öregember ne akarjon mindenáron a gyalogság soraiban kézitusát vívni, mert óhatatlanul nevetségessé válik.

Nem is olyan infantilis ez a társaság – vonta vissza kezdeti, elhamarkodott ítéletét Viola. Sokféleképpen gondolkodnak, mégis, milyen jól összeférnek – ismerte el, s azon kapta magát, hogy számolgatja a barátait. Akik nem voltak sokan, s mint kiderült, e kevesek is közös barátok Barnával. Kihez pártolnának vajon, ha ők elszakadnának egymástól? Ki hívná fel őt éjszaka, ha kiderülne, hogy éppen borzasztóan szüksége lenne rá?

Az eredmény lesújtó volt.

Chiliről és a zenéről azonban eszébe jutott, milyen néma csend veszi körül már reggel óta. Anya könyvespolcán CD lemezeket talált, köztük olasz operákat, francia sanzonokat, s egyszer csak ott volt az a bizonyos is, a Chili által legszívesebben hallgatott, filmzenei válogatás.

- Na, halljuk – indította el Viola a lemezt némi gúnnyal, anyja idősödő barátnőjének kalandjaira gondolva. A dalra azonban - noha korábban nem tudta volna azonosítani - azonnal ráismert. Pontosan úgy indult, ahogyan anya írta, egy vékonyka dallammal, s abból lett végül az a mindent elsöprő, szenvedélyes áradás, amit Barnával való együttlétei során már annyiszor átélt.

Képtelenség, hogy az ilyesmit öregkorára is megőrizze az ember – gondolta elképedve.

Anya tegnap, mielőtt bevitték volna a műtőbe, azt kérte, ma ne látogassa meg, hagyja őt magához térni, a műtét után amúgy sem lesz szüksége semmire, beszélgetni pedig aligha tudna. Viola ehhez tartotta magát. Holnap majd úgyis találkoznak. Elképzelte, amint - ha váratlanul mégis megjelenne – ott találna az ágya szélén ülve egy idős urat, aki félszegen mentegetőzne, s hirtelenjében anya sem tudná, hogyan mutassa be.

Nem, anyával kapcsolatban az ilyesmi elképzelhetetlen. Ha voltak is kalandjai, azokat olyan diszkréten kezelte, hogy a gyerekei semmit sem vehettek észre. Emiatt érezhették magukat olyan, senki által fel nem borítható biztonságban – gondolta Viola, csak most felfedezett önzésük miatt némiképpen szégyenkezve, s meglepődött, ahogy a napló következő oldalára esett a pillantása:

– Nahát, megint egy ágy…

Negyedik dal

Rozmaring ágya

Erre a napra csak egészen rövid összejövetelt terveztünk, ugyanis nyakunkon a karácsony.

Az ünnepektől mindannyian félünk. Ki ezért, ki azért. Hogy pontosan miért is, erről akartunk „terápiás célból” beszélgetni.

Csakhogy közbejött Rozmaring ágya.

Rozmaring utolsónak esett be Chili lakásába, és mindjárt láttuk, hogy ki van sírva a szeme. Nem kellett különösebben erőltetni, az első kérdésre beszélni kezdett, és úgy folyt belőle a bánat, mintha kinyitottak volna rajta egy külön erre a célra szolgáló csapot.

Már évek óta vágyik rá – mesélte – hogy kidobhassa végre azt a förtelmes, kinyitható rekamiét, ami még szegény édesanyjáé volt, aki valamikor az ősidőkben eleve használtan vette. Ez a rekamié, amellett, hogy undorító a színe, nyikorog és szúr a kárpitja, mindezek betetőzéséül a múlt héten – amikor egy takarítás alkalmával Rozmaring odébb lökte – egy reccsenéssel kitörte két lábát. Mert lába volt neki, nem pedig görgőkön járt, mint más normális heverők, úgyhogy minden takarításkor taszigálni kellett, ami már önmagában is nagyon idegesítő.

Rozmaring férje – aki súlyos gerincbántalmai okán való leszázalékolását követően naphosszat a szomszédos kocsmában tartózkodik – ez alkalommal otthon volt, és azt javasolta, tegyenek téglákat a két kitört láb helyére, az esetben ugyanis a rekamié használható marad. Rozmaring ekkor úgy érezte – tudatta velünk könnyek között – hogy kimegy a ház végébe a téglákért, majd a hálószobába visszatérve egyenként veri őket ennek az érzéketlen, igénytelen tuskónak a fejéhez, aki tönkretette az életét.

A tuskó azonban valamit megsejthetett, mert praktikus javaslata után azonnal a kocsmába távozott, Rozmaring pedig úgy, ahogy volt – takarításhoz való ruhában – magához vette a bankkártyáját, és elindult ágyat venni.

Borzasztóan megörült, amikor meglátta, hogy már a harmadik bútorboltban, melyet hirtelen felindulásában felkeresett, akciós vásár van, és épp a fenyőbútorokra. Rozmaring ugyanis legjobban egy fenyőből készült dupla ágyra vágyott, ruganyos matracokkal

Tizenhatezerért hirdették álmai ágyát. Bement, kiválasztotta, s csak ekkor derült ki, hogy külön kell fizetni az ágyrácsokért, a matrac pedig többe kerül, mint az ágy maga. Rozmaring azonban úgy döntött, innen ágy nélkül ki nem megy, még ha a félretett pénzéből karácsonyra nem marad egy vasa sem.

Hazaszállítással, minden kellékkel együtt hatvankétezerért lett Rozmaringé végül az ágy, de összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy még ma éjjel abban alszik. Kirángatta az öreg rekamiét a fészerbe egyedül - lévén a férje még mindig a szomszédos műintézményben - s nekilátott összecsavarozni az ágyat. Amikor a fejtámla másodszor is a lábára esett, kicsit megállt sírni, majd folytatta. Másfél óra múlva kész volt a fekhely. Akkor befejezte a takarítást, tiszta ágyneműt húzott, és majdhogynem boldognak érezte magát.

Alig feküdtek le este – férje az ágyat egyetlen szóra sem méltatta, Rozmaring azonban ennek nem is érezte szükségét, elvolt ő a maga elégedettségével – s épp csak álomba merültek, amikor a férj egy hirtelen fordulása nyomán a deszkák valahogy szétcsúsztak, a matrac összenyekkent, az ágy leszakadt. Rozmaring férje ordenáré módon káromkodott, ez azonban semmi volt ahhoz képest, amikor mindez még kétszer egymás után megismétlődött.

Másnap szóról szóra ugyanez történt, noha addigra Rozmaring férjére némi hatást gyakorolhatott az asszony kétségbeesése, mert maga látott neki újból összeszerelni az ágyat.

Harmadnap kijött a házhoz a bútorüzlet asztalosa, aki miután mindent átvizsgált és megmért, nem értett semmit, az ágy elemei ugyanis előírásszerűen passzoltak egymáshoz.

- Az ördög bújik éjszakánként az ágyba! – kacsintott a mester, mielőtt távozott.

Aznap éjjel az ágy megint kétszer leszakadt, Rozmaring férje pedig elindult a nagyfejszéért a fészerbe, hogy ennek egyszer s mindenkorra véget vessen. Rozmaring azonban megelőzte. Maga ment a fészerbe, ahol leakasztotta egy öreg szekrény két ajtaját. A szekrényben lomokat tartottak, ajtó nélkül is elvolt.

Ezzel a két ajtóval fogta össze Rozmaring az ágydeszkákat, majd rájuk terítette a matracot. Nem is volt kényelmetlen, de annak tudata, hogy hatvankétezerért vett ágyat, mégis szekrényajtókon fekszik, nem hagyta elaludni Rozmaringot, aki órákig könnytelen szemmel forgolódott. Férje néma csendben feküdt, s már azt lehetett volna hinni, hogy alszik, amikor egyszer csak felmordult:

- Ennyi idő alatt már megtanulhattad volna, hogy vehetsz te százezerért is ágyat, nekünk attól se lesz jobb. Mi valahogy ilyennek születtünk.

Rozmaring ekkor már nem bírta tovább, hangosan felzokogott, és azóta is folyton rátör a sírás - mesélte. Háttal ült az ablaknak, amelyen át a lemenő nap narancssárgája színházi fénynek tetszett, mellyel a világosítók éppen őt, mint drámai hősnőt emelik ki a színpadképből, nagymonológja közben. Döbbenten néztük.

Chili átment a másik szobába, ahonnan egy üveggel és pezsgőspoharakkal tért vissza.

- Erre tényleg inni kell – szólalt meg Levendula olyan hangon, mint akinek most engedték el a torkát.

Fél óra múlva már nevetgéltünk. Chili bocsánatot is kért, amiért állandóan rájön a röhögés, ha arra gondol, amint Rozmaring férje az összecsuklott matracba szorul. A többiek felváltva meséltek különböző, egyes elemeiben meglehetősen pikáns történeteket különféle ágyakról.

Levendula a nagynénje diófából faragott ágyára emlékezett, amit a családi legenda szerint a nagynéni ifjú férje talicskán tolt a város egyik végéből a másikba, amikor tizenhat éves arájának családjához költözött. Alig pár héttel voltak a háború után, amikor a népeknek kisebb gondja is nagyobb volt a házasodásnál, ennek a frigynek azonban Levendula nagyanyjának akarata szerint sürgősen létre kellett jönnie. A városon több hullámban átzúduló front időszakában ugyanis a nagynéni udvarlója a lányos háznál rekedt, ahol a sűrű légitámadásokat az előrelátóan kiásott, kitámfázott, kukoricaszár-kévékkel és szőlővenyigével álcázott családi bunkerben volt kénytelen tölteni. S hiába szorongott körülöttük dunyhák közé pakolva – boldogtalan idők, viszont akkor még az évszakhoz illőn hideg volt a november – az egész família, a nagymama szerint a szomszédok pontosan tudták, hogy a lánya és az udvarló egy ágynemű alatt van. Tehát a lány kompromittálódott, s ezt csak a házasság hozhatja helyre.

- Mostani eszemmel megértem én a helyzetet – próbált Levendula mentséget találni a lányát utóbb katasztrofálisnak bizonyuló házasságba kényszerítő nagymama döntésére - A nagymama ugyanis szerelemgyerek volt, abban az időben, amikor az ilyesmi miatt még lúgot vagy gyufát ittak a lányok. A dédmama soha nem is tudott férjhez menni lánykori meggondolatlansága miatt, és mert nagyon jól tudta, milyen az, kiközösítve, páriaként élni – pápább lett a pápánál. Nagymamát olyan kegyetlen szigorral nevelte, hogy csak az isten tudja, hogy volt képes a közelébe kerülni egyáltalán a nagyapám.

- Pocsék idők voltak – vetette közbe megvetően Chili – De fogadni mernék, hogy a nagymama is megesett.

Chilinek ördöge volt, mert amint Levendula történetének folytatásából kiderült, a nagymama valóban háromhónapos terhesen állt anyakönyvvezető elé, s templomi esküvője nem is lehetett, mert anyja – aki az első unokája születését meg sem érte, nehéz életének megpróbáltatásai elvitték időnap előtt – meggyőződése szerint arra aztán már végképp méltatlannak bizonyult. Hites férjjel az oldalán azután a nagymama is a mennyekig nyúló erkölcsi magaslatokra emelkedett, mert amikor Levendula anyja tizenkilenc évesen sírva bevallotta neki, hogy a családi hagyományokhoz híven ugyancsak férj nélkül néz gyermekáldás elé, így reagált:

- Hát akkor, lányom, eredj, ugorj a kútba.

Levendula anyja szerencsére nem ugrott, Levendulának pedig ilyesmire már végképp nem volt oka.

- Mert a mi generációnk fellázadt a képmutatás ellen - állapítottuk meg elégedetten, habár amikor felidéztük, mi volt ennek az ára, elégedettségünk kissé alábbhagyott. Annyira az ellenkezőjét akartuk mindannak, amit magunk körül láttunk, hogy dacból és tudatlanságból – ugyan kitől nyerhettünk volna felvilágosítást - meglehetősen sűrűn mentünk fejjel a falnak.

Chili Levendula történeteiből azt következtette ki – s mint megjegyezte, ez igencsak megnövelte a szemében Levendula ázsióját – hogy barátnőnk családjának női ága erősen szerelmes természetű. Így azután nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze: ha ez a szerelmes természet a mi ifjúságunk idejének meglehetős szabadosságával is társult, Levendula talán többször is koppant azon a bizonyos, imént emlegetett falon.

- Őszinte leszek – válaszolt Levendula, mint ahogyan ezt el is vártuk tőle – Én annyiszor mentem neki a falnak, ahányszor csak bírtam, és volt idő - akkor már megvoltak a fiaim – hogy úgy éreztem, soha nem bocsátom meg magamnak, amiért önzésből éppen azt az embert választottam apjuknak, akivel a legforróbb volt az ágyam. Ez a férfi maga volt az őserő, és én azt hittem, ezt az erőt életünk végéig én vagyok hivatott benne megújítani. Amikor aztán a fülembe jutott, hogy társaságban, amikor a hangulat már emelkedetté válik, milyen becenéven emlegetik az én férjemet, azt hittem, vége a világnak. Nagy Hatalmas Fergeteges – ez volt ő, miközben én otthon mostam a pelenkát.

- És most? – kérdezte Rezeda, alig palástolt izgatottsággal.

Levendula felnevetett.

- Most minden nap a kapuban várja, hogy végre hazaérjek. Hatvanhárom éves. Három évvel ezelőtt nekikeseredve megállapította: kegyetlen az élet, hogy elveszi a képességet, de meghagyja a vágyat. Mielőtt erre a végkövetkeztetésre jutott volna, majdnem megőrjített, mert naponta négyszer-ötször is kísérletbe fogott, hogy legendás őserejének pillanatnyi állapotát kiderítse.

- A helyedben én hagytam volna -állapította meg Chili. – Na, meg hát – mutatott rá a dolog praktikus oldalára – a kísérletekből is lehet valami hasznot húzni.

Levendula lemondóan legyintett. A sírástól elcsigázott Rozmaring diszkréten a tenyerébe ásított, ekkor kaptunk észbe, hogy milyen késő van már. Elgondolkodva hazaszállingóztunk.

Később még felhívott Rezeda, hogy mit gondolok, Rozmaring zokon venné-e, ha felajánlana neki valamennyi kölcsönt, hiszen jön a karácsony, és a nyomorult ágy miatt nem maradt egy vasa sem. Nincs annál szörnyűbb, mint ha valaki üres karácsonyfával várja az unokáit. Mondtam, kérdezze meg, de nagyon diplomatikusan.

Amikor Chili és Levendula telefonált, ugyanezt mondtam nekik is.

Milyen jó, hogy megalakultunk.

5.

Viola a Barnával közös lakására gondolt, amelynek helyiségeit hónapokig tartó tervezgetéssel rendezték be, hogy mindkettejük ízlésének és kényelmi igényeinek megfeleljen. A hotelt lakberendezőre bízták. A Rozmaring ágya körül kialakult nevetséges helyzetet, és egyáltalán, anya társaságának problémáit nagyjából olyan távolságból szemlélte, mintha az ősközösségi társadalom barlangi életmódjáról olvasott volna eszmefuttatást. Érdekelte, de érzelmileg – akárhogy iparkodott - nem érintette különösebben. Végül arra jutott, hogy igazán csak az azonos generációhoz tartozók érthetik egymást.

Azt már korábban észrevette, hogy az idős emberek feltűnően összetartanak, s hajlamosabbak egymást segíteni is. Ennek alátámasztására most, hogy Rozmaring nehézségeiről olvasott, több utcai jelenetet is fel tudott idézni.

Ott volt például a buszon az a két öregúr a múltkor, akik ismeretlenként előbb csak a ritkuló buszjáratokról kezdtek beszélgetni, majd negyedóra múlva már ott tartottak, hogy együtt énekelték reszketegen: „Nádfedél, faluvég, eljutok-e haza még/ Vár otthon reám az édesanyám, visszavár a szép magyar hazám”. Leszálláskor már-már barátokként segítették egymást az ajtóig jutni a tömegben, végül kezet fogtak, bemutatkoztak, s megbeszéltek másnap délutánra egy találkozót.

Ahhoz talán már inkább a mindennapi tapasztalatoknak lehet közük, hogy figyelnek egymásra a villamoson, s aki úgy ítéli meg, hogy a másiknak jobban fáj a lába, az átadja rozzantabb kortársának saját ülőhelyét – tűnődött Viola, aki fiatalságát mindeddig olyan magától értetődőnek érezte, hogy eszébe sem jutott, milyen érzés lehet ennek végleges elmúlását tudomásul venni, egyszersmind alkalmazkodni is hozzá.

Eszébe jutott most az is, mit mesélt nemrégiben Barna egyik barátja vacsora közben, s hogy mennyit nevettek akkor.

Bencének a rendelőintézetben akadt dolga, ahol a betegekkel zsúfolt folyosón hosszú ideig várakoznia kellett. Két idős asszony beszélgetett mellette – idézte fel – és mi másról, mint hogy az öregség szinte a semmiből csap le hirtelen, s hoz magával egy csomó kellemetlenséget, melyek közül a legelviselhetetlenebb a feledékenység.

- Képzeld, velem is mi történt – utánozta az elbeszélő öregasszony fejhangját Bence olyan valósághűen, hogy az asztaltársaság tagjai közül többen csuklani kezdtek a nevetéstől – Arról beszéltünk a szomszédasszonyommal éppen, hogy, majd ha meghalunk, hamvasztásos temetést szeretnénk, de az istennek se jutott eszünkbe, hogy hívják az edényt, amibe a hamvakat szokták tenni. Ezen úgy felidegesítettük magunkat, hogy be kellett vennünk egy vérnyomáscsökkentőt.

Már gurult mindenki az asztal körül – emlékezett Viola – noha a poén még csak ez után következett.

- Tudod, hogy én könyvtáros voltam, nem vagyok hülye – folytatódott az öregasszony hangjára hangszerelt monológ – de az a nyomorult szó nem és nem akart beugrani. Erre azt mondta a szomszédasszonyom: hívjuk fel az Erzsikét, hátha ő tudja. Felhívtuk, de neki se jutott eszébe. Viszont felajánlotta, hogy telefonál a lányának, aki még fiatal, és mivel gimnáziumban dolgozik, ő biztosan tudja.

- Az a szó nem jutott eszükbe, hogy urna?! – érdeklődött megdöbbenve Lia az asztalvégről, akit a baráti társaság nem az eszéért szeretett, s aki ezzel a megjegyzéssel katartikussá változtatta a röhögést.

Viola most utólag Barna javára írta a megjegyzést, miszerint tulajdonképpen saját magukon röhögnek, mert egyszer mindannyian megöregszenek, s produkálhatnak ennél még különbeket is. Mire többen megjegyezték, hogy akkor talán bölcsebb lenne öngyilkosságot elkövetni.

Ezen is hosszan tudtak viccelődni, sorra véve a szóba jöhető, lehetőleg kíméletes halálnemeket. Végül megállapodtak: pincében lehet a leggyorsabban és a legkényelmesebben meghalni, amikor épp forrnak a murcik, bár Viola arra szavazott, hogy mínusz tíz fokban lefeküdni a szőlősorok közt a hóban, az a legszebb és a legbiztosabb. 

 

Ötödik dal

Levendula és a barnaruhás

A mai összejövetelt megelőzően volt két rendkívüli találkozónk. Első alkalommal ismét együtt mentünk a temetőbe, hogy fenyőgallyakat vigyünk, hadd érezzék a holtak is, hogy itt a karácsony. Ez megint elég sokáig tartott, mert túl sok már a halottunk, és ez rossz hatással van ránk.

Nagyon lehangoló volt kóborolni a hideg szélben, nem esett a hó sem, ami egy kicsit földobta volna a hangulatunkat. Rozmaringnak eszébe jutott, hogy három héttel ezelőtt mezítlábas papucsban ültette a kertjében a dughagymát, amire eddigi életében még nem volt példa, de szerintünk még a nagyanyjáéban sem. Decemberben hagymát duggatni, az ész megáll.

Mintha nem lett volna elég nyomasztó a temető szomorúsága, még megtetézte ezt a globális felmelegedésről való diskurzusunk is, melynek során különösen Levendula sorolta elkeseredetten, mi vár az unokáinkra, ha az elsivatagosodott országok elkezdenek háborúzni a vízért, a végképp elszegényedett területek népe meg nekilát majd a szerencsésebbek felé vándorolni.

- Én be tudnék fogadni egy olaszt, ha a mediterrán vidék kiszárad - jegyezte meg Chili, és elővett a táskájából egy flaska diópálinkát. Szerencse, hogy a gondnoknak színét se láttuk, amíg a flaska körbejárt.

Ezen a délutánon viszont felvettünk a Társaságba egy új tagot is, aki a Krizantém fantázianevet választotta magának, ha e naplóban szóba kerülne. És miért ne kerülhetne szóba egy teljes jogú tag, akit ugyancsak gyerekkorunk óta ismerünk, habár jó sok időre elveszítettük szem elől. Évtizedekig Budán lakott, s csak most, megözvegyülve költözött haza a megüresedett szülői házba, ahol annakidején édesanyja varrta nekünk a bokorugró kartonszoknyákat. Nemrégiben, hogy Chilivel a vonaton találkozott, aki az első örvendezés után mindjárt elmesélte neki Társaságunk megalakulását, Krizantém azonnal bejelentette felvételi igényét, amelynek természetesen nem lehetett akadálya.

A mai összejövetelen tehát már hat taggal volt jelen a Társaság, s épp sort akartunk keríteni a program összeállítására, amikor Levendulát felhívta a mobiltelefonján a férje. Levendula felnevetett, majd közölte velünk, hogy megint jelentkezett a kísértet. Mivel az előzményekről még egy szót sem hallottunk, kénytelenek voltunk ismét elhalasztani a program összeállítását, hogy az általunk eddig normálisnak ismert Levendula beszámolhasson a kísértetről.

Azt mindannyian tudtuk, hogy Levendula és a férje két évvel ezelőtt eladták a háromszobás házukat, s vettek helyette egy kisebbet a város szélén, a tó közelében. A tranzakcióból maradt annyi pénzük, hogy a szüleiktől távoli városokba nősült két fiuk anyagi helyzetén is lendítsenek, ráadásul magukon is segítettek azzal, hogy a kisebb házzal kevesebb költség és vesződség marad rájuk.

A kertben minden talpalatnyi hely tele volt ültetve szőlővel- tudtuk meg most Levendulától – márpedig ő mindenféleképpen szeretett volna egy zöldséges- és egy pihenőkertet, úgyhogy nem sokkal a költözés után, az e célokra kijelölt részen nekiláttak kicsákányozni az öreg tőkéket. Odaállt a szomszédjuk a két telket elválasztó drótkerítéshez eközben, s megjegyezte, hogy ennek bizony a házat annakidején felépítő, a kertet szőlővel és gyümölcsfákkal gondosan betelepítő hajdani gazda nem nagyon örülne.

- Mindene volt a kertje – tájékoztatta az új lakókat a szomszéd – Gyakran beszélgettünk itt a kerítésnél. Az unokái már nem törődtek se a fákkal, se a szőlővel. Maguk nem ismerték az öreget? Ott voltam a temetésén. Még nyugdíjas korában is dolgozott, éjjeliőr volt a fatelepen. Ott verték agyon szegényt a betörők.

Levendula elbeszélése szerint a hallottaktól némiképp megborzongtak, de egészen addig nem gondoltak semmi rosszra, amíg a kellő számú szőlőtőke kiirtását követő éjszakákon el nem kezdtek maguktól nyílni és csukódni az ajtók. Az is megesett, hogy éjféltájt a konyhakőre zuhant egy kilincs. Mindenesetre igyekeztek megnyugtatni a férjével egymást, hogy öreg ház ez, mindenre van valami ésszerű magyarázat, az ezotéria különben is úgy hülyeség, ahogy van.

Tavaly ősszel azonban, amikor a fűszernövények miatt újabb tőkéket kellett kivágni, Levendula egy éjjel arra ébredt, hogy csörög az előszobában a vezetékes telefon. Az ágyból kikászálódva úgy gondolta, nem gyújt villanyt, nem ébreszti fel ezzel a papát, elvégre a saját lakásában, sötétben is képes az ember tájékozódni.

Ehhez képest két másodpercen belül átesett egy széken – ami régebben sose állt ott – szinte átrepült a szobán, s nekivágódott a sarokban álló tévészekrénynek. Negyedóra múlva már kint is voltak a mentők, Levendulának ugyanis két helyen szétnyílt a feje, félig leszakadt a jobb füle, kitörtek elől a fogai, az ajkán pedig olyan vágás éktelenkedett, hogy a mentőorvos súlyos gyanakvással kezdte szemlélni az eseményektől megzavarodott, ártatlan férjet, mondván:

- Ilyen vágás elesés miatt nem keletkezhet. Késtől annál inkább.

Levendulát bekötözve, összevarrva, feldagadva, kéken-zölden másnap reggel hazabocsátották a kórházból. Szilárdan elhatározta ugyan, hogy csak azért sem hajlandó hinni a kísértetekben, de azóta is képtelen magának megmagyarázni, hogyan lehet ekkorát esni egy székben. Ha megbotlott volna – tűnődött még sokáig – jó esetben térdre kellett volna esnie, vagy végighasalni a szőnyegen. De valósággal átúszni a szobán, hogy direkt a tévészekrénynél kössön ki, ahol minden élről legalább egyszer visszapattant, akkora ütéseket érezve közben, mintha valaki egy colos deszkával verné a fejét – ez nem normális.

Ez után jó ideig nem történt semmi, bár olykor felkapta a fejét, mert mintha valaki átsuhant volna a szobán. 

Augusztusban azonban nyaralni hozták az ötéves unokát, akinek a fent említettekről semmiféle tudomása nem lehetett, hiszen ki az az idióta, aki kísértethistóriákkal szórakoztat egy kisgyereket. A kicsi vad fröcsköléssel a diófa alá állított pancsoló medencében fürösztötte műanyag dinoszauruszainak csordáját, amikor hirtelen elcsendesedett, és azt kérdezte Levendulától:

- Mama, ki volt az?

Lévén, hogy a papán kívül a portán épp senki más nem tartózkodott, s akkor a papa is a leeresztett redőny mögött sziesztázott hortyogva, Levendula szorongva kérdezte:

- Láttál valakit?

- A barnaruhást. Ott ment át a függönyön – mutatott a gyerek a nyári konyha gyöngyfüggönyös ajtajára.

Levendula ekkor úgy döntött, hisz a kísértetekben, és tőle telhetően megpróbál jó kapcsolatot ápolni a barnaruhással. Szerintünk ennél bölcsebben nem is cselekedhetett. Azóta valahányszor változtatást tervez a kertben, elmagyarázza a vélhetően a közelben tartózkodó kísértetnek, miért teszi, és jóváhagyásért folyamodik. Ez beválni látszik, ha arra gondol például, hogy a barnaruhással folytatott egyik „beszélgetése” után kivirágzott az amarillisz hagyma, amit addig soha, semmilyen praktikával nem lehetett erre rábírni. Gyönyörűen fejlődnek a díszbokrok is.

A kísértet időnként változatlanul jelét adja a házban való jelenlétének - magyarázta Levendula, mintha csak azt közölte volna velünk, hogy néha meglátogatja a nagybátyja. Most például amiatt telefonált a férje, hogy megint megszólalt a kapucsengő. Ami önmagában nem volna különös, ha a kapucsengőt a múlt héten le nem szerelték volna. Ez a vezeték nélküli szerkezet azonban, hiába cserélgették benne az elemeket folyton, a szenteknek se szólalt volna meg, ha megérkezett a postás, minekutána folyton be kellett gyalogolni a hivatalba az ajánlott küldeményekért. Mígnem Levendula férje ezen úgy felidegesítette magát, hogy leszerelte a kerítésről a nyomógombot és bedobta a szemetes kukába, ne is lássa. A berregőt azonban megmagyarázhatatlan okból – ő maga sem érti, miért - besüllyesztette a konyhaasztal fiókjába. Ahol az időnként - anélkül, hogy bárki is megmozdítaná, megnyomna rajta valamit vagy egyáltalán, a közelébe menne - magától megszólal. Olykor hajnali fél háromkor.

Levendulának azonban – amint állítja – ez már olyan természetes, hogy képes rögtön visszaaludni.

Rozmaring szerint a kísérteteket illetően jobb nem állást foglalni, mert mondhatunk akármit, nem lehet véletlen, hogy a tudományok elképesztő eredményei ellenére sem nyerhetünk bepillantást oda, ahonnan jöttünk, s ahová megyünk. Szerinte nekünk az a dolgunk, hogy a közbeeső idővel és egymással törődjünk, s amíg azt olyan agyalágyult módon tesszük, amint a mellékelt történelmi ábrák mutatják, nem is érdemeljük meg a tudást.

Rozmaringtól nem volt szokatlan ez a megnyilatkozás. Ő ugyanis jónak született, ezt már gyerekkorunkban észrevettük, és mintha élete minden megpróbáltatása kifejezetten azért sújtaná, hogy ez a jóság próbára legyen téve.

A közkonyhán, ahol vagy huszonöt éve dolgozik, kegyetlenül nehéz a munkája. Gőzben, forróságban súlyos edényeket, zöldséges ládákat cipel, a visszerek úgy tekeregnek a lábán, mint a piócák, s az ember azt hinné, legszebb álmai kellős közepébe is beúszik a hagymaszag. Mégis, Rozmaring képes külön munkát vállalni a szabadsága alatt a nyári napközis konyhán, csak hogy megkönnyezhesse a cigánygyerekek boldogságát, akik ilyenkor életükben először esznek madártejet.

Jóságának egyik példátlan megnyilatkozása volt az az akció is, amelynek során a szomszédasszonyaival sündisznót fogott a nagy embernek.

Nem tudni, pontosan milyen pozícióban érdemelte ki a Rozmaringék szomszédságában lévő kocsma törzsközönségének elismerését az éppen ebből az utcából elszármazott férfi, mindenesetre egyöntetűen nagy emberként emlegették. Valószínűleg államtitkár – hozta a hírt egy este Rozmaring férje, álmélkodva, miképpen haldokolhat ez a szerencsétlen ember, akinek pedig minden oka meglenne a halhatatlanságra, de legalábbis arra, hogy sokáig élvezze az életet. Állítólag olyan villában lakik, amelynek fűtött még a kocsibejárója is, alagsorába szaunát és úszómedencét építettek, télikertjében kókuszdió héjában nevelt orchideák csüngnek alá, s külön kertésze és sofőrje van.

Hogy mindebből mi igaz, ellenőrizetlen, az azonban biztos, hogy a rákbeteg nagy embernek egyvalamije nem volt: sündisznója. Felesége ugyanis, amint azt az utcában élő rokonoknak telefonon elmesélte, lassú elmúlásában mindegyre csak azt emlegeti, hogy úgy szeretne még egyszer életében sündisznót látni.

Rozmaringon kívül ezt senki nem volt képes megérteni, ő azonban haladéktalanul szervezkedni kezdett, s rábeszélte két szomszédasszonyát, hogy felváltva őrködjenek éjszakánként, ki-ki a maga portáján. A sünök köztudottan éjszaka indulnak táplálékkereső útjukra, s hogy ezen a környéken van belőlük néhány, azt Rozmaring onnan tudta, hogy maga is kirohant olykor éjféltájt a söprűnyéllel, amikor a kutyák rábukkantak valamelyik tüskés jószágra. Bár fájdalmasan vonyítottak ilyenkor, nem hagyták el a helyszínt, hanem gödröt kapartak a sün köré, olyan hangokat hallatva közben, amelyek a holtakat is kiűzték volna nyugvóhelyükről.

Rozmaring tehát többé-kevésbé biztosra ment, és tényleg, két átvirrasztott éjszaka után a harmadiknak mindjárt az elején beütött a siker: a szomszéd sikeresen ráborított egy kosarat a becserkészett sündisznóra. Kartondobozt béleltek ki a számára gyepkockákkal, s olyan szerencséjük volt – mesélte utóbb Rozmaring átszellemülten – hogy valamiképpen, véletlenségből vagy sorsszerűen, egy tücsök is bekerült a gyeppel a dobozba.

A nagy ember felesége könnyek között köszönte meg a küldeményt. El se tudják képzelni – mondta – mekkora örömet szereztek vele.

Rozmaring – aki öntudatlanul tisztában volt az élet nyújtotta legapróbb ajándékok értékével is, hiszen őt magát ugyancsak az ehhez hasonlók segítették kilábolni jó néhány boldogtalanságból - nagyon is el tudta képzelni.

Egy hónapig hallgathatta a nagy ember, mint motoz villája kertjében a sün, s milyen átéléssel fűrészeli hegedűjét a tücsök – azután megnyugodva jobblétre szenderült.

A jó Rozmaring szeme a barnaruhás kísértet hallatán most is könnybe lábadt, és azt mondta, jobb lenne úgy tudni, hogy erre sincs tudományos magyarázat. Ő például újabban, ahogy öregszik, megmagyarázhatatlan érzéseket él át - kezdte mesélni. A múltkor valami ügyét intézvén elvetődött egy olyan utcába, ahol nem járt már vagy harminc éve, s meglátott egy romos, öreg házat, aminek vadszőlő futotta be a kerítését, egészen sűrűn, csak itt-ott látszottak ki alóla a korhadó lécek. A látványra olyan különös érzése támadt, mintha valaki már régóta várná őt a kerítés mögött.

- Nincs ebben semmi különös – jelentette ki Chili, de megjegyzésében nem volt semmi él, inkább rutinból mondta, mint meggyőződésből. Mintha maga is tapasztalt volna már a Rozmaringéhoz hasonlókat.

- Gyerekek – zárta be az összejövetelt Krizantém, az új tag ujjongó elismerése – Ez jobb volt, mintha színházba mentem volna!

Ui.

Ma este nem hívott fel senki.

Lehet, hogy mindenki a saját kísértetével társalog.