II.
Isten
az égben! – mormolta maga elé Viola, miután a fejezet végére
ért. Már az is meglepte, hogy anya társasági életet él, de hogy
ilyen infantilis közegben, azt alig akarta elhinni. Vagy
szándékosan bohóckodnak? Hiszen anya mindig komoly volt és
kötelességtudó, s noha nem lehet humortalannak mondani, a
bohóckodás végképp nem illik hozzá.
Két
felnőtt gyereke van, akiket jószerivel egyedül nevelt fel. Igaz, a
nagyi segítsége sokat számított. A nagyinak volt köszönhető,
hogy sem neki, sem az öccsének nem kellett napközibe járniuk,
mert anya ugyan a városi bíróság titkárságán nem ritkán késő
estig dolgozott, ám a nagyi terített asztallal várta a
hazatérőket, és még hetvenévesen is kiszolgálta a családot.
Apát
nem szerette, az igaz, de nem is kellett sokáig kerülgetnie. Viola
hat, öccse négyéves volt, amikor apa kiszállt az életükből.
Hogy
apja alakja most felmerült az emlékezetében, Viola turkálni
kezdett az ágyra borított fénykép halomban, s rá is talált apa
fiatal arcára. Ez a sötét szempár még sötétebb volt az
elköltözése előtti napokban – nézte a lány az évtizedek
alatt idegenné lett férfi vonásait. Apa régóta nincs már, nem
csak három évvel ezelőtti agyvérzése vitte el végérvényesen,
elveszítették már jóval az előtt.
Anyával
minden este veszekedtek a konyhában, néha olyan hangosan, hogy a
nagyi felvette a pongyoláját és kiment hozzájuk a szobájából,
hogy megpróbálja őket lecsendesíteni, de megjelenése csak olaj
volt a tűzre.
-
Én még nem is éltem! – üvöltötte apa aznap este is, amikor
összecsomagolt – Cipeljek a hátamon egy egész családot, míg
csak meg nem halok, amikor én még nem is éltem!
Nagyi
megjegyzésére, hogy előbb kellett volna ezt meggondolni, oda sem
figyelt, anyára sem nézett rá, pedig, ha Viola most visszagondol,
anya akkor olyannak látszott a konyhaasztalra könyökölve, mint
egy halálraítélt az utolsó óráiban.
Apa kiviharzott az életükből végképp, a gyerektartást is csak
bírósági felszólításra fizette, s ha a gyerekei meglátogatták,
a lakásában mindig másik nő tette elébük a cukrászsüteményt.
Anyának
a nagyi bíztatására voltak párkereső próbálkozásai, de
valahogy mind kudarcba fúlt. A nagyi is egyre többet betegeskedett,
anya életének minden egyes szegletében feladatok sorakoztak:
gondoskodni a gyerekeiről, helytállni a munkahelyén, ápolni mind
tehetetlenebb anyját, ellátni a háztartást, karbantartani a
házat…
Hogyan
fért volna össze mindezekkel bármilyen bohóckodás?
Barna
szeret bohóckodni, jól is áll neki, anyát is megnevetteti. Laza
és könnyed, hiányzik belőle az a görcsös erőfeszítés, ami
anyának az életben maradáshoz mindig is kellett. Anyának mégis
félresikerült az élete, Barnáé viszont olyan nyílegyenesen
halad új meg újabb sikerei felé, mintha kifejezetten a számára
lerakott síneken közlekedne.
Barnát
mindenki szereti. Anya is, bár nagyon ritkán találkoznak. Barnát
a két legjobb barátjával közös vállalkozása, a pincegazdaság
annyira magába szippantja, hogy Violára sem marad túl sok ideje.
Ezért is nem házasodtak még össze, egyelőre gyerekre sem
gondolhatnak, habár Viola harmincegy évesen kezd már kifutni az
időből.
Az
utcán zaj kelt: a szódás kisteherautója vonult az úton,
rádiójából mulatós zene bömbölt, elhaladtában átrendezte a
redőny résein beszökő fénysugarakat. Apa fényképére hirtelen
Barna vonásai vetültek, s mintha a két férfi egyszerre kiáltotta
volna: „Én még nem is éltem!”
Viola
elhessegette a látomást.
Muszáj volt tovább olvasnia anya krónikáját.
Második dal
Holdvilágarcok,
károgók, keringők
Chili lakásán tartottuk a Hulló Falevelek első
összejövetelét. Ez alighanem a továbbiakban is így lesz, Chili
ugyanis egyedül él egy akkora házban, ahol két család is bőven
elférne.
A ház megvan vagy kétszáz éves, még a nagyapja vette, Chili
pedig itt született, a hátsó szobában. Kisvárosunkban épp
akkoriban állt munkába egy fiatal szülészorvos – mi már korán
őszülő, sokat tapasztalt középkorúnak ismertük meg, amikor
ismét szükségünk lett rá - akit csak a komplikáltabb esetekhez
riasztottak, minden másra ott volt a bába.
A bábát Lujzának hívták, aki élete korábbi szakaszában
táncosnőként tündökölt egy fővárosi lokálban – múltjának
részleteit azonban senkinek eszébe nem jutott volna firtatni.
Részint, mert rendkívül eleven, ügyes és szeretetre méltó
teremtés volt, másrészt, mert igen nagy szükség mutatkozott a
tudására és a diszkréciójára. Chilit is ő segítette világra,
miközben a száját harapdáló, reszkető kezű apa tartotta a
petróleumlámpát.
- Olyan szép, mint egy kövér kis potyka! – csapkodta meg Lujza a
fürgén világra jött babát, s apjához fordulva hozzátette, hogy
ezért a gyerekért feloldozást nyerhet korábbi vétkei alól.
Vétke pedig jócskán akadhatott, anyáink elbeszélése szerint
ugyanis nála férfiasabb kereskedőt még nem hordott a hátán a
föld. Nők tucatjai lettek volna képesek egyetlen intésére
beájulni a pult mögé még akkor is, amikor az üzlet már rég
állami tulajdonba került, s a hölgyek bálványa ott már csupán
eladóként működött.
Chili - miután világra jöttének helyszínére, e történelmi
szobára határozott mozdulattal rácsukta az ajtót - végigkalauzolt
minket a házon, amit sokáig nem tudott, most meg már nem is akar
eladni.
- Összeöregedtünk, na – magyarázta, de mi egybehangzóan
tiltakoztunk. Chili ugyanis ötvenkilenc életéve ellenére nagyon
jól tartja magát, ami a házról nem mondható el. Amikor az utolsó
vevő-jelölt itt járt, s megkopogtatta a vályogfalat, hogy a
hangból az állagára következtethessen, Chili rémülten vette
észre, amint a tapéta kirepedezett alján csendben elkezd kifelé
omolni a matéria.
- Ne ütögesse, uram, mert még rám dönti a házat –
figyelmeztette a vevőt, aki rögtön ez után sietősen távozott,
Chili pedig úgy döntött, némi vakolással addig életben tartja
az agg épületet, amíg bírja. Ha meg már nem, úgyis mindegy.
Egyetlen lánya jól ment férjhez, választottja olyan új házat
épített neki, amilyet különben Chili szerint meg is érdemel, az
öröksége pedig, ha a ház addigra mégis összerogyna, a jó
fekvésű telek lesz. Az is valami.
A klubtalálkozót Chili öreg házának hangulata oly mértékig
meghatározta, hogy nyakig belemerültünk az emlékeinkbe. Együtt
nőttünk fel, éppen ebben az utcában, és amikor elkezdtük
emlékeztetni egymást mindarra, ami hirtelen eszünkbe jutott, úgy
ömlött belőlünk kifelé az elmúlt idő, hogy magunk is
megrémültünk.
- Akibe kislányként szerelmes voltam, azóta dúsgazdag vállalkozó
– révedt el Rozmaring tekintete – Még mindig olyan férfias…
- …mint gyerekkorunkban, amikor az árokparton együtt ettük a
papsajtot - vetett véget Rezeda a múltidézésnek, joggal, mert
aki kívülről nézett volna minket, múltja felett károgó
öregasszonyok csapatának látja a Hulló Faleveleket, pedig
isten a tudója, nem akartunk azok lenni. Még nem. És egyáltalán.
Hogy erre gondolunk, ránk lehetett írva, Levendula ugyanis e
gondolat folytatásként szólalt meg:
- Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én például egy autóbuszon
éreztem először, hogy visszavonhatatlanul öregszem. Idegen
városban jártam, ott volt valami elintézni valóm, de kiderült,
hogy eltévedtem. Átgyalogoltam a szomszéd utcába, buszra ültem,
és megkértem két korombelinek látszó férfit, szóljanak, ha
annál a bizonyos házszámnál le kell szállnom, mert ismeretlen
nekem a környék. Jó hangulatom volt aznap, úgy éreztem, jól is
nézek ki, a két férfi feltűnően előzékeny volt. Elhagytunk pár
megállót, többen felszálltak, távolabb sodródtam a két
pasastól. Egyszer csak látom, ahogy egyikük körbe tekintget, és
azt kérdezi a másiktól:„nem láttad az öregasszonyt? Most
kellene neki leszállni!” Nem voltam megrendülve, nehogy azt
higgyétek. Épp csak elfogott valami különös bánat…
- Miért nem szóltál oda nekik, hogy „az öregasszony már
leszállt, de én még nem”?! – nevetett harsogva Chili.
- Ez most egy klub, vagy terápia? – kérdezte nyűgösen Rezeda,
de letorkoltuk. Jó az, ha ki tudja beszélni magából az ember,
amit ki másnak mondhatna el, mint a vele egyívású barátoknak.
Rezeda elbiggyesztette a száját: neki nincsenek gondjai sem a
korával, sem a családjával, s másoknak sem lenne, ha
megbékélnének a gondolattal, hogy mindenki felett eljár az idő,
s hogy mindenkinek megvan a maga baja.
- Na ne mondd – förmedt rá Chili – Néztél mostanában régi
fényképeket magadról, és utána belenéztél a tükörbe?
Tépkedtél ki ocsmány szőrszálakat a felső ajkad környékéről?
Nem utáltad, hogy kezd holdvilágképed lenni, meg hogy alig ismersz
magadra?
- Azért nem lesz mindenkinek holdvilágarca. Van, akinek öregségére
megnyúlik a feje, mint a lóé – tűnődött Rozmaring, s közben
véletlenül Rezedára tévedt a tekintete.
Ebből kis híján veszekedés lett, Levendula azonban rendkívüli
bejelentéssel állt elő, amivel belénk fojtotta a szót: írt egy
dalt a klubnak, amolyan sanzon-félét. Pontosabban csak a szövegét
írta, a Gyertyafénykeringő dallamára, és ha úgy
gondoljuk, most itt előadná.
- Szűzmáriám!- sikoltott Chili – Ugye, nem azt akarod mondani,
hogy írtál egy olyan indulót, amit a nyugdíjas találkozókon
szoktak elénekelni, hogy „elrepültek az évek felettünk, fájó
szívvel nyugdíjasok lettünk…” Végem van, ahányszor csak
meghallom.
- Lehet, hogy ez egy csasztuska? – fanyalgott Rezeda, Chili azonban
addigra megragadta Levendula papírját.
- Na, mutasd!
Chili, aki két éve a helyi zeneiskolából ment nyugdíjba, amikor
rá került volna a sor az épp aktuális létszámleépítésnél,
most odaült viharvert zongorájához – az is van neki – és
rákezdte a Gyertyafénykeringőt. Levendula félénken, alig
hallhatóan csatlakozott hozzá, Rezedán látszott, hogy vihogni
készül, de ez a rekedt, eleinte bátortalan, majd egyre erősebbé
váló, szomorú hang elnémított bennünket.
Falevélkeringő - ez lett a címe a dalnak, ami, meglehet,
nem a sanzonirodalom netovábbja – ám nekünk ott, közvetlenül
emlékidézés után… hát elég szívbemarkolóan hangzott.
Vegyél
karodba kedvesen/ te kóbor, őszi szél/ Nem bánom, bármi lesz
velem,/ hagyom, hogy elvigyél.
Az
ifjúságom elhagyott/ sápadt és bús vagyok/ Rég volt, hogy forró
napsugár karjában ringatott.
Táncoltam
nyári reggelen/ és holdas éjszakán/ Akármi történt is velem,/
nem vár több tánc reám.
Az
utolsót, ha kérhetem, járd el velem, te szél/ Nem bánom, bármi
lesz utána/ karolj át, és vigyél.
- Te dizőz, te – veregette hátba az egészen kipirult Levendulát
Rozmaring, Rezeda pedig felkiáltott:
- Még hogy forró napsugár ringatott! Egy ilyen mondatot nem néztem
volna ki belőled, Levendula!
A klubprogram összeállítását mindenesetre a következő
összejövetelre kellett halasztanunk. Rozmaringnak ugyanis nyolctól
az unokáira kellett vigyázni, mert a gyerekei valami partira
mentek. Rezeda férje huszonötször kiáll a kapuba, ha a felesége
negyedórát késik, Levendula fél átmenni sötétben a nádason,
ugyanis a tóparti utcák egyikében lakik, ezért megbeszélte a
férjével, hogy az pontban fél nyolckor elébe megy a kis hídhoz.
Hogy valamelyikünk hozzátartozója értünk jöjjön,
összekapkodjon bennünket a kocsijába, és egyenként
hazafuvarozzon, szóba sem kerül. Ilyesmire a mi elfoglalt
pereputtyunknak valahogy nincs ideje. Hasonló akadályok azonban nem
gátolhatják meg a Hulló Falevelek Társaságának
kiteljesedését - ezt eldöntöttük.
Ui.:
Este felhívott Levendula, hogy megkérdezze, nem volt-e túlságosan
nyálas a faleveles sanzonja. Megnyugtattam, hogy egyáltalán,
sőt.
Tízkor Rezeda telefonált, mit gondolok, nem néz-e túl sok
romantikus sorozatot Levendula, nehogy még valami marhaságra
ragadtassa magát, ha netán összefut valahol egy kóbor őszi
széllel. Azt válaszoltam, hogy a nőiruha butikban, ahol Levendula
kisegítő eladó, elvétve fordulnak elő kóbor őszi szelek, de ha
olyanok előfordulnának is, mint amilyenekre Rezeda gondol, ne
sajnáljuk Levendulától, nagyon is megérdemelné. Mert hiába megy
most elé az ura a kis hídhoz, mégiscsak átdorbézolta a fiatalságukat, nem kevés fájdalmat okozva
ezzel Levendulának, aki végig hűségesen kitartott mellette, és
jóformán nélküle nevelte fel a két fiát.
Rezeda azt válaszolta, igazam van, és ha meggondolja, ilyen alapon
neki is kijárna egy őszi szél. Mire megmagyaráztam neki, hogy
szerintem mit jelképez ez a hasonlat a dalban, s
reménykedjünk, hogy ez az utolsó röppenés azért remélhetőleg
még odébb van.
( A Zenebohócok című kép Zongor Gábor munkája)
(folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése