HULLÓ FALEVELEK TÁRSASÁGA

 

 

 

I.

Első dal

Sírkert a Derűhöz és az Orgonás szobához

Ma megalakítottuk a Hulló Falevelek Társaságát.

Az alakuló ülésre a temető 4-es parcellájában került sor. Hogy a helyszín mennyire morbid egy ilyen eseményhez, arra csak hazafelé, a temetőkapuban döbbentünk rá. Tele szájjal röhögtünk. A gondnok – aki a ravatalozó bezárására készülődött – úgy nézett ránk, mint akik a csend és a befelé fordulás e megszentelt helyén a sírkert fennállása óta a legsúlyosabb kegyeletsértést követték el. A nevetést alig bírtuk abbahagyni. Noha én annyira erőltettem, hogy elkezdtem csuklani.

Pedig történtek itt a mi kihágásunknál cifrább dolgok is. A rosszallását keskenyre szorított szájjal és dühös elfordulással jelző gondnok maga mesélte még a nyáron, hogyan törte rá valaki a ravatalozó ajtaját takarítás közben, hogy azonnal mondja meg – mert ki tudhatná ezt nála jobban – hazajárnak-e a lelkek. Szegény ember hirtelen felindulásában kénytelen volt leönteni egy vödör fertőtlenítőszerrel a betolakodót, de határozott állítása szerint nem bánta meg. Még akkor sem, amikor az ismeretlen férfi csöpögve, szánalmasan, orrfacsaró bűz közepette, káromkodva kikullogott az utcára.

Igazából azonban azóta van rossz véleménye a látogatókról, amióta egy másik férfi ordítva rázta az aznap némiképp valóban késedelmesen kinyitott kaput: „mi van, vén csámpás, nem tud sietni?!”

Hogy a temetőjáró népekkel valami nem stimmel, az a hivatásának élő s ahhoz hozzákomorodott gondnok számára akkor nyerte el végső igazolását, amikor tökkelütöttek egy újabb mintapéldánya felmászott az üvegbuborék formájú családi kriptájuk fölötti, vagy nyolc méter magas akácfára, hogy az elszáradt ágakat eltávolítsa, még mielőtt rázuhannának a buborékra. Fönt azután elájult, de olyan szerencsésen, hogy felfogta egy erős ágvilla. Ki kellett hívni a tűzoltókat, akik kosaras emelővel hozták le végül. Lent pedig a lóhalálában érkezett ügyeletes orvos megállapította, hogy a férfi cukorbeteg, emiatt lett rosszul – s úgy nézett közben a gondnokra, mintha ő lenne az amúgy szerencsésen végződött esemény első számú felelőse.

A gondnok – akiről leolvashattuk, hogy mától bennünket is besorolt a tökkelütöttek közé - rosszallása ellenére olyan emelkedett hangulatban hagytuk magunk mögött a temető lepattogzott festésű, zsanérjairól leszakadni készülő vaskapuját, mint a nyoszolyólányok egy jól sikerült esküvői bankett után a virágokkal roskadásig feldíszített pavilont. Azok a virágok, melyeket mi hagytunk magunk mögött, nem kevésbé voltak káprázatosak, mint az öröm jegyében rendezett szertartásokéi. Azt pedig jelen kedélyállapotunkban figyelmen kívül hagytuk, hogy ezek a vörös, lila, sárga és hófehér csokrok eleve arra voltak szánva, hogy néhány hét múlva már fakók, kókadtak és rozsdásak legyenek, kővázákba süppedve várják az első fagyot, s beletörődve azonosuljanak a hely szellemével, az elmúlással.

Ami azt illeti, amikor elindultunk, még mi is erre készültünk: azonosulni. Ehhez igazítottuk kedélyünket is. Vittük krizantémjainkat és fenyőtoboz-koszorúinkat, mint mindenki más, hogy eltávozott szeretteink sírját halottak napja és mindenszentek előtt feldíszítsük. Jól tudva eközben, hogy az eltávozottak erre aligha tartanak igényt, inkább a mi lelkünknek kell ez a kis parádé. A hely szellemével, az életkorunkkal – elvégre hatvanadik életévünk környékén járunk - és egyáltalán, az általánosan elfogadott viselkedési normákkal való szembefordulásunk a megszokott rituálé után, teljesen váratlanul vette kezdetét, mikor is Rezeda azt javasolta, nézzük meg a régi ravatalozót.

Nemrégiben új ravatalozót avattak a temetőben, széles, tágas esőbeállóval, és Rezeda kíváncsi volt, vajon a másikat, a fából és kövekből összerakott régit - amelynek minden oldalát vasrács védte az illetéktelen behatolóktól – lebontották-e már. Elzarándokoltunk hát a sírkert túlsó végébe, ahol is Rezeda, meglátva az öreg építményt, vihogni kezdett, majd bocsánatot kért és elmesélte, mi jut neki itt mindig eszébe.

- Anyámék ezen az úton, a temetőn keresztül jártak föl a pincehegyre, ahol keresztanyáméknak szőlője volt. Ha emlékeztek, kötözni akkoriban is inkább csak az asszonyok mentek, és egyik nap különösen sokáig maradtak, be akarták fejezni estig. Iszogattak is közben valamicskét, s hazafelé kedvük támadt az út szélén virágot szedni. Úgyis a temető felé kerülnek, gondolták, lerakják majd a csokrokat, ki-ki a maga rokonának fejfájához. Csakhogy túl hamar besötétedett, és mire a temetőbe értek, elkezdett szakadni az eső, kénytelenek voltak beállni a ravatalozó eresze alá. Jó kedvük volt, nevetgéltek, viccekkel bátorították egymást az egyre feketébb sötétben, amikor keresztanyám hirtelen elcsöndesedett és megjegyezte:

- Idétlenkedünk ezen a szent helyen. Nem csodálkoznék, ha egy halott kikelne a sírjából, és kizavarna innen bennünket.

Visítva menekültek, arra sem emlékeztek, hol dobálták el a sok virágot – mesélte utóbb anyám. Csapzott, magukból kikelt asszonyaik láttán a férfiaknak sokáig jó okuk volt mondogatni: „ti nem mehettek sehova, még képesek lesztek megint úgy berúgni, hogy kísértetet láttok!”

 Rezeda történetén nevettünk ugyan, de volt ebben szomorúság is. Mert hát olyanokra emlékeztünk közben, akik gyerekként ismertek minket – s most mi magunk vagyunk annyi, vagy még több idősek, mint ők voltak kísértetlátó korukban. Mégis, Rezeda keresztanyjának sírja körül – ha már felemlegettük, meg is látogattuk – olyan vidáman álldogáltunk, hogy a kilencven évesen elhunyt matróna elégedetten nézhetett le ránk, ha fönt volt valahol. Ismertük őt valamennyien. Bár magányosan élt, mindig akadt látogatója, társasága. De ha egyedül volt is, elfoglalta magát: babáknak varrt brokát- és tüllruhákat, végenincs leveleket írt Amerikába a húgának, és sosem mulasztotta el, hogy délután ötkor abrosszal, virággal, porcelánnal megterítsen magának az uzsonnához.

Rezeda, mintha jóváhagyást kérne, rápillantott a sírkőre, mielőtt hozzáfogott volna a régi história felidézéséhez.

- Amikor keresztapám meghalt – akiről mindenki tudta, hogy brutális, érzéketlen ember - keresztanyámnak senki nem beszélt őszinte részvétéről, inkább azt mondták: „Máriám, özvegységedet kárpótlásul, ajándékba kapod, amiért ilyen hosszútűrő voltál”. Így is lett. De mégis, ezt a lélektelen embert az én szép keresztanyám egész életében csak egyetlenegyszer akarta megcsalni, de arra se tudta rászánni magát.

Érdeklődéssel vártuk a folytatást, bár a körülöttünk jövő-menők ebből csak annyit érzékelhettek, hogy néhány öregedő nő összegyűlt emlékezni egy hant körül.

- Anyám – én még meg sem születtem – a keresztanyám melletti házban lakott öt évig. A háború alatt is. Amikor bejöttek az oroszok, ki se mertek mozdulni, de hiába, a zörgetésre muszáj volt kinyitni a kaput. Akiket hozzájuk beszállásoltak azok között volt egy feltűnően jóképű őrmester, aki épp csak belépett a kapun, rögtön azt kérte, engedjék megfürödni. Az üstben melegítettek neki vizet, megtöltötték a nyári konyhában a mosóteknőt, és az ajtó előtt hallgatták vihogva – mesélte anyám vagy harminc év múlva – mekkorákat prüszköl, hogy csapkodja magára a fürdővizet bent a katona. Aki ezt követően minden áldott nap hozott valami ajándékot, és keresztanyámat némán bámulta, mint egy ikont. Katonákra nem jellemző az ilyesmi, anyám később el is mondott jó pár rémtörténetet. De ez az őrmester, ez más volt.

- Egyszer csak nem bírták tovább, anyám és keresztanyám meghányták-vetették, mi legyen. Számításba vették, hogy keresztapám hetek óta haza se jön a szőlőhegyi pincéből a cimborái közül, meg hogy a katonákat akármelyik pillanatban útnak indíthatják. Az őrmester holnap vagy három nap múlva akár meg is halhat. Már nyílt az orgona, telerakták vele az összes vázát, úgy várták Boriszt, akinek ez, úgy érezték, elmond majd mindent.

Efelől nem volt kétségünk, sőt, a kép egy pillanatra mintha megelevenedett volna előttünk.

- A megbeszélés szerint anyám a Borisz érkezését követő ötödik percben eltűnt volna az orgonás szobából, hogy ez a háborús szerelem be tudjon teljesedni, így tehát még látta, hogy ragyog fel a katona arca. Meg sajnos azt is, mint borul el teljesen, amikor keresztanyám kétségbeesetten belekapaszkodik anyámba, teljes erejéből visszatartva: az ég áldja meg, el ne menjen!

Másnap reggelre viszont a városban maradt egységek mentek el, s keresztanyám soha nem tudta meg, talált-e Borisz a következő hónapokban újabb, nála ingatagabb erkölcsi alapokon álló ikont magának, vagy meghalt talán már aznap este valahol. De az orgonás szobában történtekről – melyeknek említésre érdemes része még csak meg se történt - soha senki nem szerzett tudomást, amíg nekem anyám el nem mesélte. Legfeljebb az a néhány asszony tudta az utcában, akik olyan jó barátnők voltak, hogy soha ki nem adták volna egymást.

- Nagyon összetartottak – sóhajtott Rezeda – Nem volt szükségük semmilyen klubra, hogy ne legyenek magányosak.

Ami azt illeti, klubunk nekünk sincs, de nem is tartunk össze – állapítottuk meg. Most is csak azért találkoztunk, mert a temető bokrokkal sűrűn benőtt részein félünk egyedül, és mert az önkormányzati, ingyenes temetőjárat buszmegállójában általában összefutunk. Pedig egy környéken nőttünk fel, s habár szétszóródtunk azóta, ugyanabban a kisvárosban élünk. S amint most is kiderült, jó nekünk együtt.

- Alakítsunk klubot! – javasolta fellelkesülve Rezeda, akiből sosem hiányzott a kezdeményező képesség.

Nem sok időbe telt, a temetőben azon helyt megalakítottnak nyilvánítottuk a Társaságot.

A névválasztással akadt némi gondunk. Mind az öten mást javasoltunk. Az Őszirózsát azonnal elvetettük, lévén, hogy az országban minden második nyugdíjas klubnak ezt a nevet sikerült választania. És semmi Öreg Tyúk Egyesület – határoztuk el – akkor már ezerszer inkább Utolsó tánc klub. Vagy a Még Egy Kis Idő Társaság. Szóba került a Hulló angyalok is, de ezt azért már magunk is túlzásnak tartottuk. Szabadjon megjegyeznem, hogy a Hulló falevél az én javaslatom volt, s noha nem mondható túlságosan eredetinek, a lényeget mégis ez fejezi ki a legjobban. Némi megilletődött csend után kézfelemeléssel meg is szavaztuk. Mert hát minek tagadni, ugyan lelkesen keringőzünk még a körülöttünk fellibbenő szelekben – de a szelet már nem mi támasztjuk. Mostanság többnyire inkább csak libegünk vele, igyekezve nem tudomást venni arról, hogy eközben szépen – legalábbis most még úgy-ahogy szépen – hullunk lefelé.

Rezeda vetette fel, hogy naplót is kellene vezetnünk. Ezen elég hosszan vitáztunk, elvégre nem vagyunk mi brigád. Az szólt mégis mellette, hogy amennyiben szinglik vezethetnek naplót, a Hulló faleveleknek ehhez ugyanannyi joguk van. Ráadásul a Hulló falevelek naplóvezetése – tudomásunk szerint – mindeddig példátlan is. Úgyhogy a naplóírásra azonnali megbízást kaptam. Elvégre te régen még verseket is írtál – indokolták meg a többiek. Szerencse, hogy ezt nem a temetőben mondták, úgy hangzott, mintha sírfelirat lenne: „verset is írtál – amíg éltél.”

Az ötletet majdnem megtorpedózta, hogy a naplóban senki nem akart az eredeti nevén szerepelni – ne röhögjön rajtunk a kegyetlen utókor – az a felvetés azonban, miszerint fantázianeveket találjunk ki magunknak, még inkább felvillanyozta a társaságot.

Rezeda ekkor határozta el, hogy Rezeda lesz. Nem hagytuk békén, úgyhogy végül elárulta, miért: anyját – akit Terézia néven anyakönyveztek – néhai első férje becézgette Rezedának. Különös módon a mama ezt csak nem sokkal halála előtt kezdte emlegetni a lányának, aki ekkor döbbent rá, hogy őt felnőtt korában már nem becézgette soha senki.

M. és I. megindítónak találták Rezeda névválasztását, ők azonban hirtelenjében nem tudtak hasonló indítékból nevet találni.

M. és I. este felhívtak telefonon.

M. azt mondta, ha van egy Rezeda a klubban, akkor a leghelyesebb, ha ő Rozmaring lesz. Elvégre egy klub törekedjen az összehangoltságra.

I. sokáig hezitált a Pálma és a Hibiszkusz között, végül megállapodtunk, hogy ha már megpróbáljuk kimeríteni a teljes flórát, legalább a Hulló falevél sugallta hangulathoz igyekezzünk illeszkedni. A későbbiekben meglehetősen különösen hangzana, ha a naplóban egy sudár Pálma esetleges gyógyfürdőbeli viszontagságairól kellene beszámolnom. Végül I. elfogadta a Levendulát.

Z.-vel azonban nem lehetett vitatkozni, a végsőkig – még éjfél előtt tíz perccel is telefonált - ragaszkodott hozzá, hogy ő vagy Chili lesz, vagy semmi.

Ha meggondolom, Z. jellemétől egyáltalán nem idegen a Chili név.

Így állunk most, pontosan éjfélkor: megalakult a Hulló Falevelek Társasága, melynek tagsága egyelőre öt fő, név szerint Rezeda, Rozmaring, Levendula, Chili – és jómagam, e példa, valamint egyelőre még program nélküli vállalkozás krónikása.

2.

Isten az égben! – mormolta maga elé Viola, miután a fejezet végére ért. Már az is meglepte, hogy anya társasági életet él, de hogy ilyen infantilis közegben, azt alig akarta elhinni. Vagy szándékosan bohóckodnak? Hiszen anya mindig komoly volt és kötelességtudó, s noha volt humora, távol állt tőle a bohóckodás.

( folytatása következik)